Turrón az óceán túlpartjáról – afroperui módra

A turrón a legkedveltebb spanyol karácsonyi édesség, eredete a középkorra nyúlik vissza. A mézzel, tojásfehérjével, mandulával készített finomság hagyományát a mórok terjesztették el Spanyolországban és megjelent más dél-európai tájakon is. Kevesen tudják azonban, hogy létezik egy a mindenki által ismert turrónhoz hasonlónak aligha mondható csemege, melynek története egy afroperui rabszolganő sorsával fonódott össze, és bár az év minden szakában fogyasztják, kiemelt időszakként októbert említhetjük meg. De nézzük, mikor és hogyan született meg Doña Pepa turrónja.

Először is fontos megemlítenünk, hogy bár kisebb mértékben, mint az Atlanti-partvidék és a Karib-térség országaiba, de Peruba is érkeztek afrikai rabszolgák a gyarmati korban, főként a partvidéki cukornád- és gyapotültetvényekre. Az 1600-as években Limától délre, Cañete provinciában élt egy rabszolganő, Josefa Marmanillo, akit közösségében finom főztjéről ismertek. Egy olyan betegség támadta azonban meg, melynek következményeként lebénultak a karjai. Mivel már így nem lehetett munkára fogni, felszabadították. Ő pedig egyre inkább hinni kezdett a Pachacamillának is nevezett Csodák Urában és a neki tulajdonított csodaszerű történésekben.

Csodák Ura

A Csodák Ura egy eredetileg vályogfalra készített Krisztus-freskó, melyet a 16. században egy angolai származású rabszolga festett. Moreno (fekete) Krisztusnak is nevezik, mert a hívők és a freskó csodálói között nagyon sok afroperui volt. A limai Nazarénus Nővérek szentélyének főoltárán helyezték el, az első hozzá kapcsolódó csoda pedig 1655-ben következett be, amikor egy földrengés hatalmas pusztítást végzett a városban és a szentélyben, maga a kép azonban érintetlen maradt. Mintegy harminc évvel később egy újabb földrengés során is hasonló történt, ekkor döntöttek arról, hogy a képről másolatot készítenek, melyet a későbbiekben körmeneteken kezdtek használni. Manapság októberben több körmenetet is tartanak, melyek során körülhordozzák Limában a Csodák Urának képét. A Csodák Urának ünnepe ma Peru legnagyobb katolikus ünnepe.

A már említett Josefa, azaz Doña Pepa abban reménykedett, hogy az ő betegségére is megoldást nyújthat a Csodák Ura. A legendának több változata él ugyan ma, de mindegyikük megegyezik abban, hogy Doña Pepa ellátogatott egy körmenetre, ahol a Csodák Urának ajánlotta az általa készített süteményt. Hazatérve Cañetébe Josefa meggyógyult. A hagyomány szerint azóta minden év októberében Doña Pepa a fővárosba látogat, hogy elvigye az általa készített édességet a limaiaknak.

Doña Pepa turrón

A ma már szimbólikus Doña Pepa turrón a perui identitás része, alapját ánizsos ízesítésű vajas, sűrű, piskótaszerű tésztacsíkok alkotják, melyeket három rétegben helyeznek egymásra. A rétegeket cukornád melaszból, birsalma, alma, ananász, banán, narancs, szegfűszeg, ánizs és fahéj hozzáadásával készült sziruppal öntik le, melyből a sütemény tetejére is jut. Díszítésként cukorgyöngyöket használnak.

Rendkívül édes finomság, a peruiak kedvence. Kisebb szeletekben, papírdobozkákban árulják általában kifejezetten Doña Pepa turrónra szakosodott üzletek. Otthon kevésbé készítik el e süteményt, ha azonban valakinek kedve támad kipróbálni a perui turrónt, itt találhat hozzá részletesen leírt receptet.

Az afroperui szakácsnők ma is híresek főztjükről

Képek forrása: perufoto.com, Wikimedia, illetve saját fotó

Inti Raymi az inkák korában

Modernkori újjáéledése, azaz 1944 óta idén először nem lesz Cuzcóban sok ezres turistatömeget vonzó Inti Raymi ünnepségsorozat. Helyette a közösségi médiát és virtuális tereket felhasználva, a szervezők online programokat hirdettek meg június 24-ére (a programokat a #LaMagiaDeCuscoEnCasa hashtag-en lehet követni).

Az utóbbi években magyar nyelvű oldalakon is igen sokat olvashattunk az andoki világ e fontos ünnepéről és mai megjelenéséről, perui kutatóutam során én magam is részese lehettem a programoknak, ebben a bejegyzésben azonban inkább az ünnep eredetéről és a téli napfordulóhoz köthető andoki hagyományról szeretnék írni.

A Nap imádata, sok más vidék kultúrájához hasonlóan, hosszú időkre nyúlik vissza az andoki régióban. Az inkák előtti kultúrák idejéből a Napisten ábrázolását számos régészeti lelet, kerámia, textil és fémtárgyak bizonyítják, de itt említhetjük meg a moche kultúrához köthető, Trujillo városához közel fekvő, 9 rétegű Nap-piramist is, melyet különböző időszakokban építettek az időszámításunk utáni I-VIII. században mintegy 140 millió vályogtéglából.

A napimádat legmagasabb fokát kétségkívül az inka időkben érte el. A Napisten, Inti volt az inka isteni panteon egyik legfontosabb alakja, az inka mitológia szerint ő volt a teremtő isten, Viracocha fia. Az inka birodalom településein mindenhol templomot vagy szent helyet állítottak a Napisten tiszteletére, ezeket pedig szent papok őrizték. A cuzcói vallási épületegyüttesben, Coricanchában építették fel az aranydíszítéssel ellátott Naptemplomot, melyet az inka világ középpontjaként tiszteltek. A templomban Intinek egy aranyszobrot állítottak, ezen kívül egy a napot reprezentáló arany maszkot is itt helyeztek el. A legendák szerint a templom kertjében arany kukoricák és aranyból készült állatszobrok álltak. Az épületegyüttest a kilencedik inka, Pachacuti Inca Yupanqui (1438-1471) idejében emelték, bár Coricancha helyén már az első inka idejében is templom állt.

peru 412

Coricancha – ma

Az inkák ünnepeket is rendeztek a Napisten tiszteletére. Júniusban, a téli (Inti Raymi) és decemberben, a nyári napfordulókor (Capac Raymi) is ünnepségeket tartottak. Pachacuti idejében négy nagy ünnepet is tartottak egy évben. A téli napforduló, azaz a június 21-e körüli időszak az andoki világban a leghosszabb éjszakák ideje, ekkortól indul az új év, egy új időszak, következésképpen a júniusi ünnepnek volt talán a legnagyobb jelentősége. Az ünnepségeket megelőző napokban az inkák böjtöt tartottak, csak kevés kukoricát és növényeket vettek magukhoz. Az ünnepet elsősorban a Napisten tiszteletére rendezték, egyben tiszteletüket fejezték ki a korábbi inkák előtt, akik a Napisten segítségével megalapították a Cuzco környéki Szent-völgyben az inka birodalmat. A látványos előadások, táncok egyben a nép megörvendeztetését is szolgálták. A népét, amely tisztes távolból követhette az előkelők ünnepségét. Feltételezések szerint a Cuzcóban tartott, központi ünnepségeknek létezett egy populáris változata is, azaz a különböző településeken minden valószínűség szerint rendeztek kisebb Inti Raymikat. Az ünnepségek két hétig, de akár egy hónapig is eltarthattak május és június folyamán.  

peru 369

Inti Raymi – az andoki régió minden tájáról érkeznek az ünnepre

A spanyol krónikás, Cristóbal de Molina szerint a kukorica betakarításához is kötődő fesztiváli időszak májusban a Napnak, a Mennydörgésnek és a Teremtőnek bemutatott lámaáldozatokkal kezdődött. Egy 1535-ös leírás szerint a Naphoz szóló magasztos énekek is elhangoztak az ünnepség alatt. A nép térdre borulva, karját széttárva, az égbe csókokat adva és énekelve köszöntötte a Napot. A birodalom különböző vidékeinek és népeinek vezetői felajánlásokkal érkeztek Cuzcóba, földjeik terményeiből és állataikból vittek magukkal adományokat a birodalom központjába. A főtéren gyújtott nagy tűzön az állatokat feláldozták, melyek húsát később szétosztották a jelenlévők között. Garcilaso de la Vega leírásai szerint a feláldozandó állatokat az áldozati oltárokon úgy helyezték el, hogy Kelet felé nézzenek, hogy a Nap láthassa őket. Másik fontos elem, melyből nagy mennyiséget fogyasztottak, az a chicha volt, az erjesztett kukoricasör, melynek fogyasztása ma is részét képezi az ünnepségnek.   

peru 374

Manapság az ünnepségek fénypontja Sacsayhuamánban, a Cuzco szomszédságában elhelyezkedő erődben kerül megrendezésre

Az utolsó Inti Raymit, melyen törvényes inka uralkodó (Atahualpa) is részt vett, 1533-ban rendezték (az utolsó legitim uralkodót egy hónappal később, 1533 júliusában végezték ki). 1572-ben, Francisco Álvarez de Toledo alkirály az Inti Raymi hivatalos ünneplését be is tiltotta, a magyarázat szerint az ünnep pogány, eretnek szokás volt. Különböző krónikák egészen a 17. századig említették még fennmaradását a népi kultúrkörben, ezt követően azonban nyoma veszett, illetve minden bizonnyal más formában élt tovább, elsősorban az úrnapja ünnepléséhez kapcsolódóan. Az Inti Raymi mai szokása csak 1944-ben éledt újra, a cuzcói művésznek, Faustino Espinoza Navarrónak köszönhetően. Ekkor június 21-éről június 24-ére helyezték át a főesemény napját. Inti Raymit és Capac Raymit ma is az egész andoki régióban ünneplik, az idén kivételesen más formában a megszokottól.

peru 233

Források:

MacCormack, Sabine: Religion in the Andes: Vision and Imagination in Early Colonial Peru, Princeton University Press, 1991.

Vega, Juan José – Guzmán Palomino, Luis: El Inti Raymi Inkáico. La verdadera historia de la gran fiesta del Sol, in: Boletín. Museo de Arqueología y Antropología, 2005, 6:1, 37-71.

Ancient History Encylcopedia, https://www.ancient.eu/

Inca Garcilaso de la Vega: Comentarios Reales, Lisboa, 1609.

Molina, Cristóbal de: Destrucción del Perú, Lima, 1943 (1533).

Inka romok nyomában. A Machu Picchun túl

Inka romokról a legtöbb embernek a perui Machu Picchu jut eszébe. És valóban, felemelő érzés a felhők között az Istenekhez közel járni, beszívni az Andok levegőjét és gyönyörködni az inka építészek és kőfaragók mesteri alkotásában. A Machu Picchun kívül azonban számtalan lenyűgöző remekmű található a közelben, melyek indokolatlanul kevesebb figyelmet kapnak, mint a Hiram Bingham által 1911-ban felfedezett rejtélyes Öreg csúcs (ez Machu Picchu jelentése). A Cuzco – Machu Picchu között elterülő Szent-völgy (Urubamba-völgy) régészeti lelőhelyei a legismertebbek (Quenko, Puka Pukara, Tambomachay, Pisac, Ollantaytambo, Chinchero), e bejegyzésben azonban olyan, Cuzco és Machu Picchu térségéhez közeli, főként a Vilcabamba-hegységben található régészeti lelőhelyeket mutatunk be röviden, amelyek kevésbé ismertek.

wakrapukara

Wakra Pukara

Az inka építészet tökéletes összhangban van a természettel, alkalmazkodik annak minden eleméhez. Kőépítészetükre mesteri precizitás jellemző, a hatalmas kőtömböket pontosan kellett megfaragni ahhoz, hogy mindenféle kötőanyag nélkül, tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz. Az inkák a kőfaragás tudományát Tiahuanaco lakóitól tanulták el (a Titicaca-tó vidékén kb. i. sz. 1200-ig lakott város), Cuzcóba innen hozattak kőfaragó mestereket, hogy eltanulják tőlük a technikákat. A nagyon pontos illeszkedésnek köszönhető, hogy több száz év után is masszív, földrengésbiztos falakként állnak az inka időkből származó épületek. A teljes szimmetriát követő építményekre az egyszerűség jellemző, szinte egyáltalán nem alkalmaztak díszítési technikákat. Az alapzat nélküli építkezés miatt a falakat trapéz formájúra építették, és ugyanez a forma jelent meg a bejáratokon is. A szabályos, szimmetrikus városépítészetet és a hatalmas védőfalak emelését az inkák egy másik néptől, a huariktól tanulták el, akik a csendes-óceáni partvidék nagy kiterjedésű területét uralták birodalmuk hanyatlásáig (ez kb. i.sz. 1100-tól kezdődött). A hegyvonulatokhoz való tökéletes alkalmazkodás másik példája a kőfalakkal védett, mezőgazdasági művelésre alkalmas teraszok megalkotása, melyeket az inkák sok helyen vízvezetékrendszerrel láttak el.

Corihuayrachina (Quriwayrachina)

A kutatók sokáig Machu Picchut egyedülálló építményként tartották számon, azonban a térségben a mai napig folynak kutatások, sőt, még a kétezres években is bukkantak addig ismeretlen romokra. Corihuayrachinát elsőként 1999-ben egy brit fényképész és kutató pillantotta meg, majd 2001-ben  expedíciót indított a hely felfedezésére, ahol korábban valószínűleg már jártak kincskeresők, ugyanis a sírokban a csontokon kívül már mást nem találtak. E régészeti lelőhely egyike a legmagasabban fekvő inka romvárosoknak, majdnem 4000 m magasságban található (3900 m), Machu Picchutól mintegy 40 km-re (összehasonlításképpen Machu Picchu 2450 m-es magasságban fekszik). A hely közelében inka ezüstbánya működött. A magas hegyekkel körülvett, igen nehezen megközelíthető város valószínűleg vallási céllal épült, a spanyol hódítás alatt pedig erődként működhetett. A több mint kétszáz szerkezetből álló épületegyüttes fekvése tökéletes: ez az egyetlen hely a környéken, ahonnan az összes környező, havas hegycsúcsot be lehet látni, egyben az égi jelenségek és a nap mozgásának kiváló vizsgálódási pontjául is szolgált. Az épületek mintegy 6 km2-nyi területen helyezkednek el, a hely fontosságát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 8 km-nyi vízvezetéket építettek, hogy vízzel lássák el a várost. A lelőhelyen föld alatti sírokat, kör alakú szertartási kőemelvényeket, temetkezési tornyokat, tárolóhelységeket, templomokat, lakóépületeket, mezőgazdasági teraszokat, cserépmaradványokat, kőszerszámokat találtak. A hely már minden bizonnyal az inkák előtt is lakott volt.   

corihuayrachina

Corihuayrachina

Choquequirao

A jelenleg csak gyalog megközelíthető, 3000 méter magasan fekvő Choquequiraot Machu Picchu testvérének is nevezik. Már a gyarmati korban jártak itt felfedezők, de nem tulajdonítottak jelentőséget a helynek, mint ahogyan Hiram Bingham sem, aki 1909-ben szintén meglátogatta a helyet.       

choquequirao

Choquequirao

choquequiraollamas

Choquequirao lámaábrázolásai

A régészeti lelőhelyet csak nemrégiben kezdték feltárni, egyelőre az 1800 hektárnyi teljes terület harmada van megtisztítva. A 6 km2-en fekvő város tipikus inka építészeti stílusú, sok hasonlóságot mutat Machu Picchuval, fontos, papok által lakott vallási, egyben politikai és gazdasági központ, majd erőd lehetett. A város egy világi és egy vallási negyedből, illetve ezek további szektorokból álltak, melyekből legalább tizenkettő létezett. Ezek egy központi nagy tér körül helyezkedtek el. A lelőhelyen a különböző funkciókat ellátó épületeken, templomokon, vízvezetékeken kívül nagy számú mezőgazdasági terasz található, ezek falainak egy részén a kétezres években érdekes kőművészeti elemeket tártak fel. A sötét sziklákból előugró, világos, homokkő jellegű kövekből főként láma formákat raktak ki mintaként a falakban, ezek mérete 1-2 méter magasságú. Más inka lelőhelyeken hasonló ábrázolást nem találtak, a kutatók úgy vélik, az inkák által meghódított Chachapoya kultúra tagjai is részt vehettek az építésben, ugyanis e technika rájuk jellemző. 

Wakra Pukara

A gyönyörű környezetben, egy hegy csúcsán fekvő Wakra Pukara 4300 méter magasan található, szintén csak gyalogosan megközelíthető inka erőd. 

Wakrapukara2

Wakra Pukara

Nagyszerű példája az inka építészetnek, melynek célja az volt, hogy a természetet annak megváltoztatása nélkül hódítsák meg. Ennek megfelelően Wakra Pukara teraszai ívesen követik a számukra otthont adó hegyet. A régészek szerint Wakra Pukara első lakói jóval az inkák előtt, az időszámításunk előtti első évezredben építkeztek már e helyen. Később az inkák tovább bővítették a már meglévő falakat, majd a helyet szentélyként és csillagászati obszervatóriumként is használták. A kétezres években itt végzett ásatások alapján a kutatók úgy vélik, még további lelőhelyek vannak a térségben.

Tipón

A Cuzcótól minössze 23 kilóméterre, 3560 méteres magasságban fekvő város az inka vízépítő mérnökök tehetségének nagyszerű példája. A helyről már a gyarmati korban is megemlékeztek, a híres krónikás, Garcilaso de la Vega is írt róla. A Tipón közelében található folyó és források vizét használták fel az inka mérnökök egy egyedülálló komplexum megépítésére. Egy cuzcói történész, Víctor Angles szerint egy későbbi inka (Yahuar Huaca) királyi háza állhatott itt, mely csodás szobákból és kertekből állt. Számos helyen föld alatt és felett futó csatornákból tör elő a víz csobogókban, kisebb vízesésekben. A mintegy ötszáz éves vízvezetékrendszer ma is ivó- és öntözővízzel szolgál a helyiek számára. 

tipon2

Tipón

tipon3

Tipón mezőgazdasági megfigyelésekre szolgáló teraszai

Talán a huarik laktak először ezen a helyen, őket követték az inkák, akik felépítették a ma is látható vízvezetékrendszert. A központi helyet hat kilóméteres fallal vették körül, belső terében tizenhárom terasz található. Az inkák számára a mezőgazdaság és a víz elemi fontosságú volt, a víz folyásának sebességét, esését, mérnöki pontossággal számították ki. Tipón völgyének szintkülönbsége mintegy hatszáz méter, melynek köszönhetően a teraszokon különböző mikroklímák alakultak ki. A kutatók szerint ezért a hely mezőgazdasági laboratóriumként is szolgálhatott, az öntözéses művelés technikáját tökéletesíthették a vízzel ellátott, bő kétszáz hektáros területen.

Moray

Hasonló céllal épülhettek az 1932-ben felfedezett Moray elsőre furcsának tűnő kör alakú teraszai. Ottjártamkor annyira lenyűgözött az inkák leleményessége, hogy noha a többi bemutatott hellyel ellentétben nem építészeti remekmű, úgy éreztem, Moraynak is méltó helye van e bejegyzésben. A Maras városához közel, Cuzcótól mintegy ötven kilóméterre, 3500 méteres magasságban található régészeti lelőhely három, teraszokkal kiépített hatalmas mélyedésből áll. Az anfiteátrumnak tűnő, körkörös teraszokból álló képződmények különböző mélységűek, a legnagyobb 150 méter mély, a felső és legalsó pontok között akár 15 foknyi különbséget is mérhettek. A közel két méter magasságú teraszok között vízvezetékrendszert építettek ki. A termőfölddel feltöltött teraszokon különböző mikroklímák voltak jelen (a birodalom távoli területeire jellemző klímát is reprodukálni tudtak így), melynek köszönhetően az egyes szinteken számos növény (quinoa, amaránt, burgonyafélék, kukorica, tökfélék) termesztésének körülményeit tudták vizsgálni. Az üvegházként működő komplexumban mintegy kétszázötvenféle növény optimális termesztési viszonyait tudták mérni, a kutatók szerint az egész inka birodalom mezőgazdasági termelésének megtervezését segítve ezzel elő.

moray

Moray

Wiñay Wayna

Utolsóként egy magyar vonatkozású helyről szólok röviden. A 2650 méter magasan fekvő Wiñay Wayna a Machu Picchura vezető inka ösvényen található. Nem tudni, spirituális hely volt-e, vagy csak a Machu Picchura vezető út egy pihenőhelye. Egy magasabb és egy alacsonyabb szinten található építménykomplexumból áll, melyet forrásokkal övezett kőlépcsők kötnek össze. A hely környékén a már más helyeken megszokott mezőgazdasági teraszok láthatók. A hely érdekességét a magyar olvasó számára az adja, hogy azt elsőként egy magyar kutató, az itthon filmrendezőként ismertté vált Fejős Pál tárta fel. 1940-41-ben egy svéd üzletember, Axel Wenner-Gren alapítványának megbízásából, a perui kormány támogatásával szerveztek meg egy expedíciót Machu Picchu környékére, melynek vezetője az 1930-as években az Egyesült Államokba vándorolt és Hollywoodban karriert befutó, majd később dán és svéd etnográfiai filmek rendezésével foglalkozó Fejős Pál lett. Fejős csapatában nem volt régész, így ők a felfedezett helyek feltérképezését, pontos leírását, megtisztítását végezték csak el, tudományos ásatásokat nem folytattak. Ásatásokat később a híres perui régész, Julio Tello vezetett a lelőhelyen.    

winaywayna

Wiñay Wayna

A sort tovább folytathatnánk. E blogbejegyzésben bemutatott lelőhelyeken kívül még számos, kisebb-nagyobb, lenyűgöző inka építmény található a környéken, melyek egy részének helyén már e kultúra előtti időkben más népek is építkeztek, nagyszerű elhelyezkedésüknek köszönhetően. Az építmények a hegyvidéki területek védelmére, akár csillagászati megfigyelőhelyként, vagy szentélyként szolgáltak. Az inka építmények nagy részét, legyenek azok utak, vízvezetékek, vagy mezőgazdasági teraszok, ma is használják a környéken lakók. A nehéz magaslati-földrajzi viszonyok miatt az alkalmazott mezőgazdasági technikák alig változtak az évszázadok során. A helyiek elbeszéléseiben számos romról esik szó, van még mit kutatnia a térségbe érkezőknek.

Források:

https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/acthisp/article/view/13725

http://cuscoperu.origenandino.com/moray-andenes-moray.html

https://hidraulicainca.com/cusco/tipon/

https://www.pagina12.com.ar/diario/suplementos/turismo/9-3408-2016-07-31.html

http://cusconoticias.pe/conoce-un-enigmatico-lugar-en-la-ciudad-del-cusco-waqra-pukara

http://www.granpaititi.com/index.php?id=146&lang=es

http://press.nationalgeographic.com/2002/03/18/lost-inca-city-found-in-peru/

https://www.arqueologiadelperu.com/choquequirao-un-asentamiento-imperial-cusqueno-del-siglo-xv-en-la-amazonia-andina/

https://journals.openedition.org/bifea/5467

https://web.stanford.edu/~johnrick/Inca/WW/pages/WinayIntro.html

http://www.mofga.org/Publications/The-Maine-Organic-Farmer-Gardener/Spring-2012/Moray

https://larepublica.pe/rumbos/741250-waqrapukara-la-otra-maravilla-del-cusco

Az ősi Peru 3D képregényei, avagy a mocsikák „malac” kerámiái

A moche, vagy mocsika kultúráról már egyetemi tanulmányaim során elég sokat hallottam, főként Anderle Ádám professzortól, akivel a kilencvenes években egy specializáción ismerkedhettünk meg az ősi Amerika civilizációival. A mai napig emlékszem egy órára, amin egy videófilmen láthattuk, hogyan készített az ősi Peru számos népe totoranádból csónakot, melyet szállításra és halászatra is használtak. A totoranádat ma is használják főként a Titicaca-tó vidékén (házak, nagyobb hajók és úszó szigetek építésére), de Peru északi, csendes-óceáni partvidékén is sokszor lehet látni a parton egymásnak döntött „caballitos de totora” (azaz totora csikók) néven ismert totora kenukat, melyekkel ma is halásznak az óceánban. Egy 4-5 méteres kenuval akár 200 kg-nyi rakományt is lehet szállítani. Ilyen totora kenukat már a mocsikák is építettek az időszámításunk előtti második évszázadban, használatára pedig érdekes bizonyítéka van a régészeknek, melyek nem mások, mint a híres, szinte képregény jellegű mocsika kerámiák.

caballito

 Az időszámításunk előtti harmadik évszázadban megjelenő, virágkorát az időszámításunk szerinti első és nyolcadik évszázad között élő moche kultúra földrajzi központja Észak-Peruban, a mai   Trujillo közelében, egy tengerparti sivatagos területen helyezkedett el, Lambayeque és Huarmey völgye között. E bátor és harcias nép az andoki világ első politikailag szervezett, mintegy 800 km-nyi hosszan elnyúló birodalmát építette ki a Moche-völgyből indulva. A militarista, bonyolult rendszerű társadalom legfelső fokán a katonai elit állt. Minden valószínűség szerint nem volt egységes a birodalom: legalább két nagy egységről tudunk (észak és dél), melyet egy sivatagos terület választott el egymástól. A katonai réteg és a vallási-katonai vezetők mellett a mocsika mérnököknek és kézműveseknek is igen fontos szerepe volt e civilizáció életében. A partmenti sivatag közepén csatornarendszert és víztározókat építettek, hogy öntözni tudják földjeiket. A virágzó kultúrát azonban egy ma is ismert meteorológiai jelenség, az El Niño jelenléte veszélyeztette.  A moche kultúrát kutató perui régész, Walter Alva szerint lehetséges, hogy a több évtizedes extrém szárazságokat követően az El Niño hatására hatalmas esőzések következtek be és ezek a periódusok váltogatták egymást, míg végül egy erőteljes El Niño lerombolta vízvezeték rendszerüket.

A csatornarendszereken és víztározókon kívül hatalmas vályogtemplomokat és épületeket is emeltek, mint például a mai Trujillotól pár kilóméterre található Huaca de la Luna és Huaca del Sol (Hold és Nap piramis). Ez utóbbi megépítéséhez mintegy 140 millió vályogtéglát használtak fel. Az eróziónak köszönhetően rossz állapotban lévő épületben ma is folynak a régészeti feltárások. Hasonlóan kutatások zajlanak a Nap piramis közvetlen szomszédságában, a jobb állapotban található Hold piramisban is, mely nagyobb testvéréhez hasonlóan egy több rétegű piramis, különböző korokban építették egymásra falait, egyre bővítve és nagyobbítva az épületet. E piramisban feláldozott harcosok maradványait is megtalálták, mely azt is jelzi, hogy az andoki civilizációkkal ellentétben, e kultúrában kiemelt szerepe lehetett az emberáldozatnak, illetve a Nap és Hold istenének, bár legfőbb istenük egy macskaszerű lény volt, mely a Chavín kultúra hatására utal.

A mocsikákhoz köthető az Amerika legelső fakoporsóját tartalmazó, érintetlenül megtalált, a kutatók által Tutanhamon egyiptomi fáraó sírjához hasonlított arany, türkiz és egyéb értékes tárgyakban rendkívül gazdag királyi sírlelet is, melyet a már említett Walter Alva tárt fel 1987-ben. Sipán ura időszámításunk szerint 250 táján élhetett, sírjában mintegy 600 különböző tárgyat találtak a kutatók, illetve másik nyolc eltemetett személyt. Ezen kívül a kutatók Sipán Urának sírja alatt további két sírt is találtak, ahová minden valószínűség szerint egy papot és egy korábbi uralkodót (Sipán Régi Urának nevezték el) temettek el. A sír és a hatalmas leletanyag megtekintésének megkönnyítésére 2002-ben Lambayequeben megnyitották A Sipán-i Királyi Sírok Múzeumát.

A mocsikák számára a halászaton és vadászaton kívül a földművelés jelentette a második fő élelemforrást, többek között gyapotot, kukoricát, gyümölcsöket, burgonyát, édesburgonyát, földimogyorót, chiliféléket termesztettek.  A föld termékenyebbé tételéhez guanót is használtak, mely a perui partvidék jóval délebbi területein állt nagy mennyiségben rendelkezésre.  Totora hajóikon expedíciókat indítottak és eljutottak a déli Chincha-szigetekre is, a legfontosabb guanó források térségébe.

A halászaton és földművelésen kívül kitűntek a fémek megmunkálásában, különböző drágakő, illetve kagylóberakással arany, ezüst tárgyakat készítettek, mint ahogy szerszámokat és fegyvereket is réz és más ötvözetek felhasználásával.

Mindezen jellemzők mellett a moche kultúra talán kerámiáiról a legismertebb. Amikor annak idején Limában kutattam, egyik első városi kirándulásom a Larco Múzeumba (Museo Arqueológico Rafael Larco Herrera) vezetett, melyet minden útikönyv az egyik legérdekesebb múzeumként tartott számon. Turisztikai nyilvántartások szerint Machu Picchu után ez Peru legkedveltebb turista célpontja. A múzeumot Larco Herrera 1926-ban alapította, édesapja segítségével mintegy 45 ezer leletanyagot (főként kerámiát) gyűjtött össze az észak-perui partvidékről, felépítve az ország legnagyobb mocsika kerámiákat kiállító intézményét. Ő maga is vezetett régészeti feltárásokat és elsőként tanulmányozta, illetve írta le az északi népek kultúráját, a hangsúlyt a mocsikákra fektetve. Azaz először egy limai múzeumban láthattam személyesen e lenyűgöző kerámiákat, melyek betekintést nyújtanak a mocsikák mindennapjaiba.

Később Trujilloba is volt szerencsém elutazni, ahol a város moche korból származó épületei mellett a Nap és a Hold piramist is meglátogathattam. Kétségtelen, hogy a régészek és a kultúrát kutató tudósok számára e kerámiák szolgálnak a legtöbb információval, melynek köszönhetően valóban sokat tudunk e népről, noha írásuk -legalábbis bizonyítottan- nem volt (egyes kutatók szerint a mocsikák rendelkeztek egyfajta protoírással). A sokak szerint az ősi Andok legkifejezőbb és legrealistább kerámiáit, egyben a moche kultúra legkiemelkedőbb művészeti alkotásait két céllal készítették: az egyszerűbb kerámiák funkciója a mindennapos használat volt, míg a kidolgozottabb, díszesebb tárgyak funkciója a legtöbb esetben vallási volt, templomokban, temetkezési helyeken használták őket áldozati tárgyként.  

A kutatók kronológiailag öt szakaszt írnak le a kerámiák fejlődéséről szólva, mely egyben e nép kulturális fejlődését is tükrözi. Kezdetben a kézművesek kézzel formálták műveiket, ezt követte a formák használata, mely során a tárgy két részét külön készítették el és ezt követően összeragasztották a két elemet.  Ez már akár a sorozatgyártás lehetőségét is biztosította, azonban minden egyes darabot egyénileg, realisztikus ábrázolásokkal díszítettek. A díszítésnek két fő módozatát alkalmazták, egyrészt a más kultúrákban is jobban elterjedt festett rajzokat, másrészt a mocsikákra nagyon jellemző domborműves technikát, melynek köszönhetően 3 dimenziós ábrázolásokat készítettek.  A kerámiákra festett mindennapi jelenetek a mocsikák kulturális és társadalmi sokszínűségét mutatják be. Életük olyan mozzanatait ismerhetjük meg, mint a vadászat, halászat, háborúskodás, áldozatok, gyászszertartások, gyógyítás, földművelés, a körülöttük lévő növény- és állatvilág. Az igen kifejező ábrázolásoknak további dinamikát adnak a szoborszerű edények, illetve a domborműves technikával készült tárgyak. Egyes portréedények teste egy harcos, uralkodó vagy sámán fejét, mások egy-egy harcos vagy zenész egész alakos figuráját mutatják be. Nők, gyermekek, idősek kivétel nélkül megjelennek e kerámiákon, mint ahogy szinte sorozatban készültek különböző állatokról is portréedények.

A legérdekesebbek mégis a világ számára erotikus kerámiákként megismert alkotások, melyeket sokáig múzeumokban nem mertek kiállítani sem. Ma már az általam említett limai múzeumban külön termekben láthatók e darabok, melyek a kiállítás legfőbb attrakciói. A legkülönfélébb szexpozíciók, a férfi nemi szerv megannyi perspektívából, az orális szex és az önkielégítés, illetve a szülés különböző formái is megjelennek a tárgyakon. Első látásra a perverz, malac és sok egyéb más szó jut eszébe e termeket látogatóknak, hol mosolyogva, hol szemlesütve nézi őket, majd az első rácsodálkozás után elkezd gondolkozni azon, hogy mi lehetett a célja ennyi (ezerszám találtak darabokat különböző lelőhelyeken a kutatók) erotikus kerámia elkészítésének. A kutatók egyik legelfogadottabb magyarázata szerint e kerámiák áldozati rítusokon használt tárgyak voltak, melyek célja a termékenység elősegítése volt. Ez a teória egyes kerámiák esetében igaznak is bizonyulhat, ugyanakkor nem magyarázzák azoknak a tárgyaknak az elkészítését, amelyek nem függenek össze a megtermékenyítéssel. Az utóbbi évek kutatásai arra mutattak rá, hogy ezek a kerámiák összefüggésben lehetnek a korábban említett El Niño jelenség negatív hatásaival. Azaz míg a megtermékenyítéssel és termékenységgel kapcsolatos kerámiákat a szárazságok idején a termésért és esőzésért tartott áldozatok során használták, addig a nem reproduktív célú erotikus jeleneteket ábrázoló tárgyakat (pl. önkielégítés, stb) éppen ellenkező esetben, az El Niño által előidézett hatalmas esőzések és áradások megfékezésére, az újabb száraz periódus előidézésére használták. Írásos emlékek hiányában persze erre bizonyítékkal nem tudnak szolgálni a kutatók és talán sosem tudjuk meg, hogy a mocsikák rengeteg kerámiája, köztük az erotikus kerámiák kizárólag mindennapos használatra, illetve vallási célzattal készültek-e, vagy valóban az erotikát ennyire kedvelő, a perverzitástól sem idegenkedő népről van szó.

A moche kultúra mindenesetre ma már a legtöbb kutató szerint szinte bizonyosan az időjárás változásainak köszönhetően kezdett el hanyatlani, majd a nyolcszázas években végleg el is tűnt, hogy pár évtizeddel később egy újabb kultúra emelkedjen fel ugyanebben a régióban: a 10. század elején megszületett a mocsikák utódjaként is ismert Chimú civilizáció, majd birodalom.

Ajánlott irodalom, cikkek, videók:

Las Tumbas Reales de Perú: https://www.youtube.com/watch?v=ihBtWhR_SBY

http://www.museolarco.org/

https://www.youtube.com/watch?v=CYboYQqmLQI – Sipán Ura: arc rekonstrukció 3D technológia segítségével

Maria LONGHENA – Walter ALVA: Az ősi Peru, Budapest, Officina 96, 1999

BOGLÁR Lajos – KOVÁCS Tamás: Indián művészet Mexikótól Peruig, Budapest, Corvina, 1983

Jeffrey QUILTER: Az Andok kincsei: az inkák és a prekolumbián Dél-Amerika története, Nyíregyháza, Elektra, 2010

KELEMEN Pál: Régi amerikai művészet. Ősi indián és spanyol gyarmati kor. Corvina, Budapest, 1981

Martin RIEPL: Perú: el explícito arte erótico de los moche, unos de los primeros pueblos de América, http://www.bbc.com/mundo/noticias-america-latina-39887814

Jesús GARCÍA RUIZ: El arte prehispánico del Peru, in: Artes de América Latina, El Correo de la Unesco, 1984. július

Pachamanca: Pachamama, a Földanya bográcsa

Az andoki kultúrát nem ismerő olvasó számára bejegyzésem címe furcsának tűnhet. A kecsua illetve aymara szóhasználat szerint Pachamama egy szóösszetétel, melyben „Pacha” a földet, a kozmoszt, a teret, az időt, az univerzumot jelenti, „mama” pedig az anyát. Pachamamát Földanyaként, a földhöz, termékenységhez, anyasághoz kapcsolódó istennőként tisztelik a mai Peruban és Bolíviában. Azonban Pachamama nem csak a földet, a földgolyót jelképezi, annál sokkal többet: a Földanya magát a természetet és annak az emberrel való találkozását jelenti, akivel különböző rítusokon keresztül is kapcsolatban áll. Az andoki emberek Pachamamával folytonos beszélgetésben állnak, tőle kérnek termést, táplálékot vagy éppenséggel bocsánatáért esedeznek, ha valamilyen vétséget követtek el ellene. Pachamama hatalmának és erejének köszönhető a sok termés, az állatok szaporulata, de ő vigyáz a vadállatokra is. Mindezek miatt az emberek mindig is nagy becsben tartották Pachamamát, akinek áldozatokat is bemutattak. A régi időkben állat áldozatokat mutattak be neki, ma más tárgyakat (kokalevelet, cigarettát, bort) ajánlanak fel az istenségnek. Ha sikerül Pachamama kedvében járni, jó terméssel és kellemes időjárással hálálja meg a törődést.

pachamama

Pachamama

Manapság augusztus havában, különösen augusztus első napján a perui és bolíviai kecsuák és aymarák különböző rítusokat mutatnak be a Földanyának és olyan tárgyakat ajánlanak fel neki, amelyekből nem szeretnének hiányt szenvedni az elkövetkező évben. A táncok és rítusok közben bocsánatot is kérnek Pachamamától a környezetszennyezésért és Földünk kizsákmányolásáért és azért könyörögnek, hogy Pachamama ne sújtsa az embereket földrengésekkel, szárazságokkal, faggyal vagy árvizekkel. Pachamama napján a régi szokás szerint a ház közelében egy cserépedényt ásnak el, melybe chichát (azaz erjesztett kukoricaitalt), kokát, bort, cigarettát és egyéb tárgyakat helyeznek el, vagy meglocsolják a földet az italokkal, hogy ezzel táplálják a Földanyát.

Az Istenek, a természet és az ember tökéletes harmóniáját a különböző rítusok biztosították. A Földanya ahogy láttuk igen nagy jelentőségű ezeknek a népeknek az életében, melyhez egy több ezer éves kulináris szokás is kötődik. Ez a Pachamanca, melynek a szó szerinti jelentése földből készült lábas, avagy az én olvasatomban a Földanya bográcsa. A földbe temetett ételnek szimbolikus jelentése volt, a termékenység forrását jelenti, hiszen a termények tökéletes körforgása jön létre azáltal, hogy visszatérnek a földbe főzésük ideje alatt, majd a közösség tagjai mintegy a Földanya belsőségeiként elfogyasztják őket.

pachamanca

A kezdetektől léteztek a Pachamanca készítésében jártas bölcsek, akiknek a közösségben megkülönböztetett rangjuk volt. A XVII. században megjelent spanyol-kecsua szótárban nem jelenik meg maga a megnevezés, illetve a kreol szakácskönyvekben sem találkozhatunk vele, hiszen indián szokásról és főzési módról van szó. Noha csak jóval később, a XIX. századtól kezdenek utalni rá szerzők (ezek legjelentősebbje Ricardo Palma, aki híres Tradiciones peruanas című művében részletesen ír róla), a hagyomány több ezer éves múltra tekint vissza. Huánuco és Junín megyékben 7-8 ezer éves leletekre bukkantak a régészek, melyek alapján bizton állíthatjuk, hogy ekkor már ismerték és használták e főzési eljárást. A spanyol hódítást követően az ehhez hasonló pogány szertartásokat és főzési módokat betiltották, így csak a gyarmati közigazgatási központoktól legtávolabbra eső helyeken maradt fenn a szokás. A XIX. századtól indul újra hódító útjára, bizonyos változtatásokkal, immár a megindult akkulturációs folyamat részeként. Maga a főzési eljárás a következőt jelenti: különböző élelmiszereket egy földbe vájt lyukban főznek meg, a főzési hőfokot pedig előzetesen felhevített kövek szolgáltatják, mellyel kibélelik, illetve lefedik az üreget. A forró kövekkel kibélelt üregbe banánlevelekkel elkülönített emeletekben kerülnek az ételek: először édesburgonya és számtalan burgonyaféle, illetve yukka, erre forró köveket helyeznek majd következnek a húsfélék: bárány, malac, kecske, csirke, tengerimalac, melyeket előzőleg növényi fűszerekkel, chilifélékkel pácolnak be. A húsokat banánlevelekkel fedik le, majd következhetnek a tamalok (banán- vagy kukoricalevélbe tekert kukoricadarával készült étel), kukorica, babfélék, sajtok, banán, stb. Újabb banánlevélréteg következik, amit jutával vagy valamilyen más szövettel fednek le és az egészet befedik földdel. Pár óra elteltével megkezdődhet a megfőtt ételt „kicsomagolása”, mely a ceremónia zenével kísért csúcspontja. A kóstolás a Pachamanca fő vezetőjét illeti meg, az ő felügyelete alatt tálalják is az ételt cserép- vagy faedényekbe, melyhez rokoto paprikából készült szószt kínálnak.

pachamanca2

A szokás Peru vidéki régióiban ma is virágzik, a kíváncsi utazó szeme gyakran akadhat meg az utak mentén „füstölgő” földhalmokon. Jómagam Cuzcóba, az Inti Raymi ünnepségre igyekezve láttam rengeteg helyen Pachamanca készítésében elmélyült családokat.  Az andoki világ talán legjelentősebb hagyománya, a különböző családi és vallási ünnepek elengedhetetlen tartozéka, mely ma már az indián-spanyol kulturális keveredés jegyeit mutatja.

A Pachamanca hagyományát 2003-ban a nemzeti kulturális örökség részévé választották.

Források:

Inge Bolin: Rituals of Respect: The Secret of Survival in the High Peruvian Andes, University of Texas Press, 2010.

Daniela di Salvia: La Pachamama en la época incaica y post-incaica: una visión andina a partir de las crónicas peruanas coloniales (siglos XVI y XVII), Revista Española de Antropología Americana, 2013, vol. 43., núm. 1., 89-110.

Nelson Tapia P.: Agroecología y agricultura campesina sostenible en los Andes bolivianos, Plural Editores, 2002.

La leyenda de Pachamama: https://sites.google.com/site/100historia/temas-de-invetigacion/mitos-y-leyendas/la-leyenda-de-la-pachamama

Eduardo Galeano: La madre tierra, la Pachamama, celebra hoy su fiesta grande,  http://www.lr21.com.uy/ecologia/1246525-1ro-agosto-pachamama-madre-tierra-galeano

Jaime Ariansen Céspedes: La historia de la Pachamanca:

http://www.historiacocina.com/historia/articulos/pachamanca.htm

Ricardo Palma: Tradiciones Peruanas, edusp, Madrid, 1996.

Juan Javier Rivera Andía: La fiesta del ganado en el valle de Chancay, 1962-2002, Fondo Editorial PUCP, 2003.

Képek forrásai: http://www.peru.com, https://edelmannext.files.wordpress.com, http://www.limaeasy.com

 

Háromkirályok Peruban, avagy Inkarri, Mistirri és Negrorri, az inka, a mesztic és az afrikai király…

Perui karácsonyi szokásokkal foglalkozok e bejegyzésemben, mellyel több hónapnyi, munkával teli, zsúfolt, egyben blogmentes időszak után jelentkezem, és mely egyben búcsúzás is az idei évtől.

Számos más országhoz hasonlóan, Peruban is a legfontosabb vallási és családi ünnep a karácsony, azonban ne felejtsük el, hogy a déli féltekén járunk, így az ünnep hangulata más, hiszen most ott éppen nyár van, Limában és az ország déli részén 20 fok körüli, míg északon és az amazóniai vidékeken 30 fok körüli hőmérséklettel. Aki hóra és hidegre vágyik, elutazhat például az Huascarán Nemzeti Parkba, 6000 m körüli magasságban kemény fagyok és friss hó várják.

Azonban kanyarodjunk vissza az ország többi részéhez, és nézzük meg, van-e különbség a perui és más keresztény országok ünneplési szokásai között. A régmúlt szokásai közül egyre kevesebb maradt fenn mára, a nemzetközi, és főként angolszász szokások egyre nagyobb tért hódítanak. Azonban van néhány egyedi elem, mely ma is jelen van, ezért inkább ezekre térnék ki és most nem beszélnék a hagyományos keresztény szokásokról, csak azokról, amelyek valamiben mások, mint ahogy azt mi ismerjük. A karácsonyfa állítás korábban nem volt jellemző, de ma már elterjedt az országban, különböző színű fákat állítanak, melyeket fényekkel díszítenek. Kültéri Betlehemi jászlakat is állítanak, melyekben a gyerekek december minden napján a kis Jézusnak egy-egy szalma vagy gyapjúdarabkát helyezhetnek el, vagy egy-egy betlehemi alakot, hogy Szentestére már csak maga a megszülető kisded hiányozzon. A jászolállításhoz kötődik a magyarországi Luca-napjához hasonlítható szokás, miszerint december 4-én, Szent Borbála napján kukorica, vagy más magot vetnek egy tálkába, hogy a karácsonyra kikelő „fű” a Betlehemi jászlat díszíthesse. A limai Szenteste menüjében pulyka- vagy malacsült szerepel almamártással és elmaradhatatlan a talán leginkább az olasz Panettonéhez hasonlítható kalács, a panetón, a pezsgő vagy a pisco sour. Ez utóbbi a méltán híres perui koktél, mely piscoból, azaz szőlőpálinkából, tojásfehérjéből és zöldcitromból készül. További fontos karácsonyi ital a fahéjjal, szegfűszeggel ízesített forró csokoládé. A Szenteste hangos az utcai petárdáktól, a napot pedig a jászlak körüli karácsonyi énekek eléneklését és a Háromkirályok történetének elmesélését követően, éjfélkor hatalmas tűzijátékok zárják, mellyel Jézus megszületését ünneplik. Ekkor helyezik el a jászolban a kis Jézust. Az ajándékok kibontása ezután kezdődik, melyeket ma már sok családban a Mikulás hoz a perui gyerekeknek is. Másnap folytatódik a meghitt családi ünneplés, a gyerekek pedig újra petárdázhatnak.    

betlehemi-jaszol

A szinkretizmus mindenhol jelen van: a betlehemekben a láma vagy alpakka “kötelező” elem

A vidéki régióknak megvannak a maga helyi jellegzetességei. Észak-Peruban, Piurában jellegzetesek az agyagból készített Betlehemi jászlak, illetve kerámiaképek, melyek egy-egy bibliai jelenetet ábrázolnak. A közép-perui, brazíliai határvidékhez közel eső esőerdőkben élő asháninka indián népcsoporthoz is köthető egy érdekes karácsonyi szokás. A születés megmintázása a kulturális keveredés eredménye: a perui esőerdő világa elevenedik meg, főként a kisdedet körülvevő állatok ábrázolásában.

Cuscoban igen eltérő szokásokkal találkozhatunk. Nagy jelentőségű a Santurantikuy piac, mely sok évszázados múltra tekint vissza és ma már a Nemzeti Örökség része. December 24-én, messzi tájakról érkező kézművesek töltik meg Cusco főterét, a Plaza de Armast és egész nap kínálják vallási témájú, főként kerámiából készült portékáikat. Lehet kapni egy perui nemzeti italt is, a „ponche” néven ismert, tej, tojás, fahéj, szegfűszeg és egy kaktuszféle gyümölcsének hozzáadásával készülő, meleg italt, melybe a felnőtteknek pár csepp piscót öntenek. A másik jellegzetes ital a forró csokoládé, azonban Cuscóban egy hagyomány is kapcsolódik hozzá. A Chocolatada-ként ismert esemény a szolidaritásról és egymás megsegítéséről szól. Minden évben, a karácsonyi időszakban, a Cuscóban működő különböző szerezetek a helybéli gyerekeknek meleg csokoládéval, egy darabka panetón kaláccsal és egy apró játékkal kedveskednek. A környékbeli szegényebb családok a Chocolatada előestéjén már Cuscóba érkeznek, a főtér árkádjai alatt töltik a hideg éjszakát, másnap pedig kézművestermékeiket Santurantikuy piacán igyekeznek értékesíteni, a gyerekek pedig sorba állnak ajándékukért. Mára az esemény hagyománnyá vált és iskolákba, helyi közösségekbe is visznek ajándékot a gyerekeknek. Cuscóban malacsültet készítenek, melyet kukoricasörrel (chicha) fogyasztanak, itt a helyi kalácsot kisgyermek formájúra készítik.

chocolatada-paneton

Chocolatada: forró csoki és panetón

Az andoki régió kis falvaiban a katolikus-andoki szinkretizmus még erőteljesebben jelentkezik. Yabamarcában (Junín) például az afrikaiak szabadságát jelképező táncokat adnak elő az utcákon és tereken, ezüstszálakkal hímzett ruhákban és groteszk, fekete bőrmaszkokban. De folklórfesztiválokat máshol is rendeznek, és érdekes módon az afrikaiak tánca más közép-perui falvakban is megjelenik, ők a kis Jézus eljövetelének hírvivői.  Más falvakban esőerdei és bibliai alakokat ábrázoló maszkokba öltözve vonulnak fel az utcákon, szimbolikusan követve a betlehemi csillagot, dob és más ütős hangszerek kíséretében, amazóniai karácsonyi énekeket énekelve.

háromkirályoknapja.jpg

Tánc afrikai maszkban, Háromkirályok napján, Cuzco melletti településen

És végül nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a Puno (Titicaca-tó) és Cusco közötti régióban található magas-andoki faluk, San Pablo és San Pedro szokásának leírását sem. A Háromkirályok ünneplésének (mely a spanyol nyelvű országokban nagy hagyománnyal bír) itt egyedi jellege van. Itt nem Gáspár, Menyhért és Boldizsár néven jönnek el a Napkeleti Bölcsek, hanem az inka, mesztic és afrikai király, nevezetesen Inkarri, Mistirri és Negrorri érkezik meg, ráadásul egy lóversenyen is részt kell venniük. A régió következő éve attól függ, melyik király nyeri meg a versenyt. Ha a cuscói völgyeket jelképező Inkarri győz, a következő évben jó lesz a szüret és betakarítás. Ha az Altiplanót (4000 m feletti magasságokban fekvő területek) jelképező Mistirri győzedelmeskedik, a láma és alpakka tenyésztés lesz sikeres. Ha azonban Negrorri kerekedik felül, egyik vidéknek sem lesz igazán jó, azaz sem a növénytermesztésnek, sem az állattenyésztésnek nem fog kedvezni az év, azonban pénz állhat a házhoz. Meglátjuk, jövőre mely régió lesz a szerencsésebb.

sanpedro

Háromkirályok San Pedro és San Pablo falukban

Minden kedves olvasómnak kívánok békés, áldott ünnepet!

 

Ezen írásommal szerettem volna nemrégiben elhunyt tanáromra, mentoromra, a magyarországi latin-amerikai és spanyol témájú történeti kutatások nemzetközileg is igen elismert alakjára, Anderle Ádámra emlékezni. Nyugodjék békében Tanár úr…

képek forrása: cuzcoeats.com, amautaspanish.com, gochasinggrace.wordpress.com, sicuaninoticias.wordpress.com

 

Húsvét Peruban

Peruban, mint általában a hispán világ országaiban, a Húsvéthoz kötődő keresztény szokások és a nagyhét rendkívüli fontossággal bírnak. Virágvasárnap a kora reggeli misén rengeteg család részt vesz és egy a Jézus Krisztus visszatérését jelképező olajággal tér haza. A virágvasárnappal kezdődő nagyhéten számtalan vallási ceremóniának lehetünk szemtanúi a különböző városokban, köszönhetően a sok évszázados spanyol jelenlétnek. Ayacucho városa talán a leghíresebb vallási körmeneteiről, a nagyhét minden napján valamilyen körmenetet tartanak, ezek legfontosabbika az utolsó, vasárnapi körmenet, melyen Krisztus feltámadását idézik meg. E héten azonban nem csak körmeneteket tartanak, e vallási ceremóniákat sok egyéb kulturális, művészeti program, illetve gasztronómiai bemutató kíséri.

nagyhet-lima

Nagyhét Limában

Moqueguában a Pieta, azaz a keresztről levetett Jézus alakja az ünnep legfontosabb szimbóluma, mely itt nagyhét csütörtökén kezdődik. A hívek hét 18-20 m magas oltárt építenek, Jézus szobrát pedig virágokkal, pálmalevelekkel, olajágakkal díszítik. E régió ünnepi hagyományai az ország kulturális örökségéhez tartoznak 2010 óta. Libertad tartomány fővárosában, Trujillóban Irgalmas Jézus képe az ünnep főszereplője, itt is oltárt állítanak Jézusnak.

Limában Surco városrészben szervezik a legtöbb körmenetet és ceremóniát. Az emberek olajággal sétálnak a főtérig. Egy nappal Jézus keresztre feszítése előtt, a gyülekezet férfitagjai fehérbe öltöznek, fejükre csuklyát húznak és egész éjjel őrt állnak. A városrész ünnepléseinek egyik legérdekesebb része a virágszőnyegek versenye, melyen nemcsak helyiek, de az ország más részeiből érkezők is részt vehetnek.  

husvet-peru-viragszonyeg

Virágszőnyeg verseny

A színes tojások, csoki tojások itt is elterjedtek. Böjt idején a legtöbb országrészben főtt banánt, halat, sajtot, babot esznek, azonban igazán jellegzetes húsvéti étel nincsen, bár ekkor előszeretettel készítenek füstölt karajt méz, narancslé, sherry, cseresznyelé és fahéj keverékében megsütve. Jellemző sütemény sem készül ilyenkor, bár a legtöbb háznál felkerül az ünnepi asztalra a Peruban nagyon kedvelt fahéjas tejberizs (sokszor lila kukoricából készült édes szósszal), vagy ennek quinoából készült változata, az api de quinoa, melynek receptjét az alábbiakban olvashatjátok, saját verzióban, kókusztejjel készítve.

Quinoa kása kókusztejjel

1 csésze quinoa, többször, nagyon jól átmosva

1,5 csésze víz

3 csésze kókusztej

1 fahéjrúd (esetleg kevés őrölt fahéj)

vaníliás cukor

cukor ízlés szerint

A nagyon jól megmosott és átszűrt quinoát vízben feltesszük főni, és amikor kezd elfőni a leve, akkor öntjük hozzá a kókusztejet, illetve rakjuk bele a fahéjat és vaníliás cukrot. Addig főzzük, amíg a quinoa szemek ki nem nyílnak, ha esetleg szükséges, még adhatunk tejet hozzá. Ha megpuhult és kása szerű, cukorral édesítjük. A tetejét meghinthetjük fahéjas porcukorral. Nagyon egészséges és tápláló reggeli, esetleg vacsora lehet akár kisgyerekeknek is.

quinoa-kokusztejjel

A képek forrása: Pinterest, illetve a szerző

Kedves olvasóim!

Az elkövetkező pár hétben egy rövid szünetre kényszerülök felhalmozódott munkáim miatt, de ígérem, pár hét múlva új bejegyzésekkel térek vissza.

A perui konyha alapanyagai 2. – A mennyei avokádó

Miután az avokádó eredeti hazájában és a világ első számú avokádó exportőr országában, Mexikóban, illetve a második legnagyobb exportőr országában, Peruban is viszonylag hosszabb időt tölthettem el, lelkes rajongója lettem e gyümölcsnek. Mert noha számos sós étel alapja, valójában egy trópusi gyümölcsről van szó. A fogyasztására utaló első régészeti leletek 10-12 ezer évesek, Mexikó középső területeiről származnak. Azaz a mai Mexikó középső és keleti területein, illetve Guatemala magasföldjein használták először e növényt (nemcsak gyümölcsét, de leveleit is). Már a különböző azték kódexek is ismertetik a növényt, sőt, a Firenzében található kódex három fajtáját is megemlíti, mely minden valószínűség szerint megegyezik az avokádó eredeti három variánsával: létezett mexikói, guatemalai és antillai fajta. Nevét valószínűleg egy közép-mexikói helységnévről, Ahuacatlánról (jelentése „avokádók vidéke”) kapta, maga a spanyol aguacate szó az ahuácatl-ból származik. Spanyol feljegyzések először 1519-ben említik a növényt, azaz már Mexikó meghódítója, Hernán Cortés és csapatainak megérkezésének első évében. Mexikóban az avokádó termesztését bizonyító első leletek i.e. 1500-ra nyúlnak vissza, azonban visszakanyarodva bejegyzésem kezdeti gondolatához, Peruban is találtak leleteket, valamivel későbbről, i.e. 750 tájáról. Minden bizonnyal a közép-amerikai térségből érkezett a növény az andoki régióba, ahol megkezdték termesztését. Számos helyen találtak avokádó magvakat inka sírokban is. Maga az avokádó a dél-amerikai térségben palta néven ismert, a szó eredete kecsua, egy észak-perui indián népcsoport neve volt, melyre a perui krónikás, Garcilaso de la Vega is utal 1609-ben megjelent krónikájában (Comentarios reales).

A spanyolok érkezésével pedig az avokádó 1600 körül megjelent Európában és a világ más részein, azonban valódi kereskedelmi jelentőségre csak a 20. században tett szert. A babérfélék családjába tartozó örökzöld növény átlagosan 10 m-es magasságra nő meg, termése 100-500 gr körüli, zöld, zöldes-sárga vagy mély bordóba hajló, formája körte vagy kerekded. Magját magunk is kicsíráztathatjuk, és szobanövényt nevelhetünk belőle, nyáron kertünket díszítheti. Mexikóban mintegy 20 variánsát ismerik, de Peruban is számtalan fajtája megterem, a kedvencem az itthon teljesen ismeretlen „ujj avokádó”, vagy koktél avokádó volt, ezzel a fajtával Mexikóban sem találkoztam. Peruban palta dedo a megnevezése. Csemege uborkához hasonló méretű, és formájú, magja szinte alig van, egészen vékony, zöld héjú gyümölcs. A peruiak legegyszerűbben csak lehúzzák a héját, meghintik egy kis sóval, facsarnak rá egy pár cseppnyi lime levet és már készen is van az apró, finom falat. E fajtán túl ma a világon a legelterjedtebb variánsok a következők: Fuerte (mexikói, igen ízletes, krémes húsú, világos zöld, a hidegnek a leginkább ellenálló avokádó), Hass (kaliforniai fajta, vastag, rücskös héjú, krémes állagú, jelenleg a legelterjedtebb fajta, Mexikóban, Spanyolországban és Peruban is termesztik), Bacon (kaliforniai, sima héjú, ovális fajta, Spanyolországban termesztik), Pinkerton (sötétzöld, rücskös héjú fajta, Izraelben termelik). Ha őszinte lehetek, lényegi az élvezeti különbség a spanyol és latin-amerikai, illetve az izraeli fajták között.

Magyar nyelvű oldalakon is számos hasznos információ olvasható az avokádóról, dióhéjban összefoglalom táplálkozástani jellemzőit: nagy zsiradéktartalmának köszönhetően igen magas energiatartalmú, kiemelkedően gazdag nagyon értékes telítetlen zsírsavakban. Káliumtartalma a banánénál is jóval magasabb, e mellett gazdag magnézium, vas, kalcium és rostforrás. E-, C-, A-, B-vitaminokat és folsavat is nagy mennyiségben tartalmaz. Köztudottan nagyszerűen alkalmazható bőrápolásban, ekcémás bőr kezelésére is. A latin-amerikai országokban kisbabák korai hozzátáplálásánál ajánlják fogyasztását magas tápértéke és vitamintartalma, ugyanakkor könnyű emészthetősége és semleges íze miatt.

Felhasználása sokrétű. Az avokádófáról éretlen állapotban szüretelik le, azaz utóérésre van szüksége. Én ennek ellenére mindig azt mondom, ha tudunk, már ne a legkeményebb példányokat vegyük meg, ezek sokszor nehezen érnek be otthon. Papírzacskóba téve (akár mellé banánt, almát helyezve) meggyorsíthatjuk az érési folyamatot. Akkor az igazi, ha az ujjunkkal megnyomva már puhábbnak érezzük. Ha túlérett, a gyümölcshús barnás, szürkés és az íze sem kellemes. A krémes, sárgás-zöldes gyümölcshúst viszont nagyszerűen használhatjuk főként hideg ételekbe. Főzés során megkeseredhet, bár éppen Peruban például hagyományosan készítenek belőle krémlevest is, ebben egy hagymás alapon híg besamelt készítenek, és a már kész, nagyon híg mártásba keverik bele a pépesre tört avokádót, melyet ez után már csak pár percig főznek.

Kedvenc ételeim azonban az avokádó hidegkonyhai felhasználásához köthetőek. Itthon főként a mexikói recepteket ismerik, leginkább a híres Guacamole szósz elterjedt. Peruban azonban ez kevésbé ismert, inkább csak só és zöldcitrom ízesítésével készítenek mártogatós szószt belőle, ami jobban kiemeli az avokádó ízét és textúráját. Saját Peruban igen gyakran készített salátámba egy kisebb adag apróbb szemű tésztát főztem ki, ezt még melegen meglocsoltam egy kevés olívaolajjal (nagyon kevésre van csak szükség, de el is hagyható), belekevertem apróra vágott avokádót, mely a meleg hatására még krémesebbé vált és szinte majonézszerűen vonta be a tésztaszemeket. Ehhez kevertem még kis kockára vágott paradicsomot, vagy más zöldséget ízlés szerint (például kukoricát), majd az egészet megbolondítottam finomra pirított bacon szalonna darabkákkal, amitől kellemesen sós ízt kapott a saláta. Nagyszerű fogás, baconos-avokádós tésztasalátának neveztem el.

De természetesen van nagyon sok ismert, nemzeti avokádós fogás is. Korábbi bejegyzésemben már említettem a koktélburgonyás mártogatóst, most az alábbiakban még két nagyon finom receptet mutatok be. Az egyik a nemzetközi hírnévnek örvendő causa rellena, mely nevével ellentétben nem töltött, hanem inkább rétegelt avokádó. Nagyon sok helyen konzerv tonhallal készítik, én ettem így is, de számomra még könnyedebb a vegetáriánus, azaz tonhal nélküli változat. A másik előétel (vagy könnyű vacsora) pedig a palta rellena, mely azonban már valóban egy töltött változat. Próbáljátok ki e tej- és gluténmentes recepteket kedves olvasók, nem fogtok csalódni.

causa-rellena3

Causa rellena (Rétegelt avokádós-burgonyasaláta, egyszerű, tonhal nélküli verzió)

1 kg sárga burgonya héjában megfőzve és krémesre áttörve

kevés olívaolaj

1 zöldcitrom /lime leve

majonéz

2 avokádó

3-4 főtt tojás

fekete magozott olajbogyó ízlés szerint (csak díszítéshez, de kerülhet a rétegek közé is)

A burgonyát áttörjük és ízlés szerint sóval, illetve kevés (pár evőkanálnyi) olívaolajjal kikeverjük (ne legyen lágy, az a jó, ha tartása van). Egy üvegedény (vagy fóliával kibélelt szebb forma) aljára egy réteg burgonyapürét kenünk. Ezt vékonyan megkenjük egy kis majonézzel. Erre vagy egészen vékony szeletekre vágott avokádó, vagy villával tört, kis sóval és limelével ízesített avokádó kerül (én javaslom ezt a változatot, így könnyebben szeletelhető a végeredmény). Aki szeretné tonhallal készíteni, az kevés majonézzel keverjen ki villával áttört tonhalat (hozzáadhatunk pár szem szeletekre vágott olajbogyót) és ezt rétegezze le elsőként a burgonya alapra. Ezt követi egy következő majonézzel bevont burgonyaréteg, majd jön a főtt tojás. Ezt lehet szeletekre vágni vagy reszelni és kevés sóval, esetleg borssal ízesíteni. A végén befedjük a rétegelt ételt a burgonyapüré maradékával. Ha tálba készítettük, akkor a tetejére díszítésként tehetünk olajbogyót és/vagy avokádószeleteket. Ha formában készült, akkor rövid hűtőszekrényben történő pihentetés után egy tálra borítjuk és utána díszítjük. Én legutóbb így tettem. Éttermekben elegáns, szépen díszített változatát kínálják, azonban hagyományosan ez egy rusztikusan tálalt finom előétel, sültek mellé friss köret, vagy könnyű vacsora. Fogyasztásig hűtőben tároljuk.

Palta rellena (töltött avokádó)  

2 avokádó

kevés só, ízlés szerint zöldcitrom lé

majonéz

2 főtt tojás

kb 500 gr párolt zöldség (borsó, sárgarépa, burgonya)

A zöldségeket a főtt tojással apróra vágjuk, pici sóval ízesítjük és egy kevés majonézzel összekeverjük. A két avokádót meghámozzuk, hosszában kettévágjuk, a magját óvatosan késsel kiemeljük. Az avokádó húsát kis sóval ízesítjük és esetleg kevés lime lével megcsepegtetjük (így kevésbé hamar barnul meg). Az avokádókat megtöltjük a majonézes keverékkel és már tálalhatjuk is. Másik verziója szerint apró csíkokra tépkedett, főtt csirkehúst is adhatunk a töltelékhez, így tartalmasabb fogást kapunk.

toltott-avokado

Felhasznált források:

¿Qué cocinaré hoy?, Nicolini, Lima, 2005.

Salvador Sánchez Colín, Pedro Mijares Oviedo, Luis López-López, Alejandro F. Barrientos-Priego: Historia del aguacate en México,

http://www.avocadosource.com/journals/cictamex/cictamex_1998-2001/cictamex_1998-2001_pg_171-187.pdf

Aguacate, Región de Murcia digital,

http://www.regmurcia.com/servlet/s.Sl?sit=c,543,m,2715&r=ReP-23699-DETALLE_REPORTAJESPADRE

www.deperu.com

Marcela Licata: El aguacate o palta, fruta de excelente aporte nutricional

http://www.zonadiet.com/comida/aguacate.htm

Ajánlott magyar nyelvű forrás:

http://www.biocity.hu/blog/avokado-egy-szuperegeszseges-furagyumolcs/

A perui konyha alapanyagai 1. – A burgonya párosítása lámahússal

Az andoki régióból származó burgonyának Peruban található a legtöbb variánsa, a perui őshonos burgonyafélék száma meghaladja a 4300-at (más források „csak” 3000 perui fajról beszélnek). Természetesen ezek nagy része vadon termő gumó és emberi fogyasztásra nem alkalmas. Ma a világ negyedik legfontosabb élelmiszernövényének ismeretét 8000 éves régészeti leletek támasztják alá, termesztését Peruban kezdték meg. Megkérdezhetitek kedves olvasók, hogy miért is szeretnék én a krumpliról írni e blog oldalain. Peruról írni az inkák által „papa”-nak hívott burgonya nélkül lehetetlen. A perui emberek számára a krumpli a legfontosabb táplálék (magas szénhidrát és fehérjetartalma mellett C-vitamin, B1 és B2 vitamin, vas, nátrium és kálium tartalma figyelemreméltó), melyet Pacha mama, a földanya ajándékozott az embereknek, ráadásul nagyon érdekes burgonyaféléket láthat és kóstolhat az ide érkező turista. A ma oly divatos perui streetfood példái között pedig nem egy burgonya alapú finomságot találhatunk. Európába a spanyolok hozták az 1550-as években, a 18. század második felére terjedt el használata.

Létezik apró, kerek, ovális, kis méretű, göcsörtös, nagy, lapos, a szivárvány számtalan színében pompázó, sárga, lila, feketés, barna, fehér, piros és még ki tudja hányféle variáns. Perui piacokon járva az ember meg sem tudja számolni, hányféle burgonyát lát. Az érdekességekre szeretném felhívni a figyelmet. A peruiak a szerint különböztetik meg a burgonyaféléket, hogy milyen színű a húsuk, e szerint létezik sárga, fehér, de kék és lila húsú burgonya is, ez utóbbiak nagyobb tápértékűek, magas antioxidáns tartalmuk miatt. Az egyik legértékesebb burgonyaféle a kívül és belül is sötétlila fajta, a „papa negra” (fekete krumpli), melynek fontos szerepet tulajdonítanak a rákos elváltozások megelőzésében, illetve a sejtek öregedése elleni harcban.

Másik perui jellegzetesség a chuño, avagy a fagyasztva szárított krumpli. Hagyományosan az andoki emberek tartósítási eljárása volt ez, melyet a mai napig alkalmaznak. 3-4000 méteres magasságokban nagy a hőingadozás a nappalok és éjszakák között. A felszedett burgonyagumókat kiterítik a földre, mely a fagyos éjszakákon átfagy, míg napközben az erős napsütésnek, magasabb hőmérsékletnek és erős szélnek köszönhetően pedig kiszárad, dehidratálódik. Szárított burgonyát a partvidéken is készítenek, sokáig eláll, a boltok polcain a városokban is megtalálható. E szárítás egy egyszerűbb eljárás, a rövid ideig főtt krumplit meghámozzák, majd megszárítják. Felhasználás előtt egy éjszakára vagy napra langyos vízbe áztatják. Otthoni körülmények között is belefoghatunk a szárított burgonya készítésébe. A meghámozott krumplikat 3-4 mm-es szeletekre vágjuk és lobogó vízben 8 percig blansírozzuk, majd jeges vízben lehűtjük. A vízből kiszedve papírtörlőn megszárítjuk, majd aszalógépbe tesszük és keményre szárítjuk. A legjellegzetesebb szárított krumpliból készült étel az egyik személyes perui kedvencem, a Carapulcra, mely a mi paprikás krumplinkhoz hasonlítható, azonban hús és földimogyoró is található benne, a szárított krumplitól pedig jellegzetes ízt és textúrát kap. Hagyományosan láma vagy alpakkahúst is tesznek bele, mely Peruban, főleg az andoki vidékeken jellegzetes étek. Amikor ott jártam, az alpakka steaket volt alkalmam kipróbálni, az az igazság, hogy egészen finom volt. Ebből az ételből persze ki is hagyhatjuk, Limában láma nélkül készítettük.  

peru 354

Az andoki hegyvidéken a földre szárítani kitett burgonya

Másik kedvencem a „papa cóctel”-nek nevezett „koktélburgonya” volt, ami tulajdonképpen igen apró szemű fehér burgonya (az itthoni vetőmagburgonyához hasonlítanám) és előszeretettel főzik meg héjában, majd különféle szószokkal kínálják, melyekbe egyszerűen kis pálcikákra szúrva belemártják. Egy perui barátnőmnél próbáltam ki az avokádószószos változatot, amit a mexikóiakkal ellentétben Peruban egyszerűen csak sóval és limelével kevernek ki és mégis isteni finom. A kis aprószemű krumplik pedig mennyei mannaként szívták magukba az avokádókrémet, nagyszerű párosítást alkotva vendéglátáshoz vagy csak egy egyszerű vacsorához. Szintén különböző szószokkal készül a külföldön is ismert Papa a la huancaina (a szósz sajtot és ají amarillo-t tartalmaz, melynek köszönhetően erős sárga színe lesz), illetve az Ocopa (mely sajton, ají amarillon s más chiliféléken kívül egy citromos illatú tagetes nevezetű fűszerrel és földimogyoróval készül).

A jól fövő burgonyafajtákból más jellegzetes ételeket is készítenek, egy későbbi bejegyzésemben fogom például részletezni a híres Causa rellena-t, mely avokádóval, főtt tojással és krumplipürével készül. Szintén nagy kedvencem volt a kifejezetten utcai árusoknál kapható „papa rellena”, azaz töltött burgonya, mely tulajdonképpen kevés hússal/zöldséggel megtöltött, krumplipüréből készült, hirtelen olajban kisütött ovális gombócformájú étel, mellé friss salátát kínálnak. Az egyik legolcsóbb utcai étek, mely cseppet sem von le értékéből, kifejezetten finom és látványos fogás. A mai napon ez utóbbi streetfood és a különlegesnek számító carapulcra receptjét szeretném megosztani veletek.

carapulcra2

Carapulcra (ahogy Limában csináltam)

500 gr szárított burgonya, egy éjszakára langyos vízben áztatva

kevés olaj, vagy más zsiradék

500 gr vékony csíkokra vágott csirke vagy sertéshús (én csirkemellel készítettem, de ahogy írtam, hagyományosan láma vagy alpakka húst is adnak hozzá)

1 apróra vágott hagyma

2 gerezd apróra vágott fokhagyma

só, bors, köménymag

pár kk. őrölt ají panca (sötét bordó chilifajta, csak enyhén csípős)

kb 2 csésze csirke alaplé

ízlés szerint kevés szegfűszeg

negyed-fél csésze földimogyoró

Egy kevés olajon megpirítjuk a hagymákat, majd tovább pároljuk fűszerekkel, melyhez hozzáadjuk a csíkokra vágott húst a csirkealaplével. Ehhez adjuk hozzá a beáztatott és lecsepegtetett szárított krumplit, majd nagyon lassú tűzön, néha megkeverve puhára főzzük. Az utolsó percekben hozzászórjuk a földimogyorót is. Peruban főtt jukkát is tálalnak mellé.

Papa rellena, azaz töltött burgonya perui módra

500-500 gr sárga és fehér burgonya keveréke héjában megfőzve és áttörve

só, bors, tetszés szerint egy kevés liszt

1 csésze apróra vágott hagyma

1 gerezd apróra vágott fokhagyma

1 csésze apróra vágott paradicsom

köménymag és oregánó ízlés szerint

2-3 főtt tojás apróra vágva

250 gr darált hús

1 tojás

olaj a sütéshez

papa-rellena

A burgonyát áttörjük és sóval, borssal ízesítjük, hagyjuk teljesen kihűlni, majd nagyon kevés kevés lisztet keverünk bele (ha nagyon száraznak tűnik a massza, egy tojást is tehetünk hozzá, de ha jól formázhatónak érezzük, lisztes volt a burgonya, akkor sem tojás, sem liszt nem szükséges). Kevés olajon megpirítjuk a hagymákat, majd hozzáadjuk a paradicsomot, fűszereket és a darált húst (meghinthetjük paprikával, vagy perui ají pancával). Amikor megfőtt a hús, hozzáadjuk az apró kockára vágott tojást (és akár tehetünk bele mást is, például kevés olajbogyót, vagy más zöldséget). Levesszük a tűzről és hűlni hagyjuk. Egy nagyobb adag krumplit kiveszünk a tiszta tenyerünkbe, a másikkal ellapítjuk, majd a massza közepébe helyezünk a töltelékből. A massza másik felét ráhajtjuk és egy ovális formát képezünk. Folytatjuk a műveletet, amíg van krumplink, illetve töltelékünk. Egy serpenyőben olajat melegítünk, miközben kikészítünk egy kis tálkába kevés lisztet, egy másikba pedig felverünk egy tojást. Az ovális töltött burgonyákat óvatosan megforgatjuk a lisztben, majd nagyon kevés tojással bekenjük és az olajba helyezzük. Minden oldalát enyhén pirultra sütjük, majd lecsepegtetjük és papírtörlőre kiszedjük. Friss salátával, valamilyen mártással vagy csak magában kínáljuk.

Az elkészítési módról itt nézhettek meg egy, az Andoki Tanulmányok Intézet által felvett videót. (képek forrása: saját fotók, illetve Pinterest és Pixabay)

Múmiák és koponyadeformálás – a Paracas kultúra rejtelmei

A textilmunkáiról, múmiáiról és a koponyadeformálás és trepanáció hagyományáról ismert Paracas kultúrát a Nazca civilizáció elődjeként szokták emlegetni. Limától délre, az Ica és Pisco folyó közötti régióban alakult ki a kultúra, virágkorát az i.e. 700 – i.sz. 200 között élte. Az időszakot két alperiódusra szokták osztani, melyeket eltérő temetkezési formák jellemeznek. Az 1920-as években, a híres perui régész, Julio C. Tello fedezett fel egy Paracas kultúrához tartozó temetőt, majd kezdte meg az ásatásokat a térségben. Peruban viszonylag szerény anyagi eszközök állnak rendelkezésre a régészeti kutatásokra, melyek a mai napig folynak a régióban, sokszor sajnos azonban még arra is kevés a forrás, hogy megfelelően tudják óvni a feltárt helyeket. 

Paracas térsége (e partvidék földrajzi viszonyairól korábbi bejegyzésemben olvashattok) Peru talán legszárazabb, legkietlenebb, sivatagos vidéke. Eső nem esik, a folyók általában időszakos vízfolyások, mégis, e kultúra népei rendkívül ügyes módon alkalmazkodtak a nehéz körülményekhez; öntözési technikáiknak köszönhetően, a földalatti és felszíni vizek kihasználásával a kietlen sivatagos tájat zöld völgyekké formálták. Ők már használták a partvidéken hatalmas mennyiségekben megtalálható guanót (madárürülék) a földek tápértékének javítására. Egyik legfontosabb kultúrnövényük a gyapot volt, mely elengedhetetlen kelléke volt az andoki térség legmagasabb színvonalú textíliáinak elkészítéséhez. A tenger közelségét is kihasználták, táplálkozásuk egyik alapja a tengeri halak voltak. Hajózási technikáik fejlődésével elérhetővé váltak más partmenti települések, amelyekkel kereskedelmi kapcsolatban álltak. Hasonlóan kereskedelmi céllal utaztak az andoki régióba is, ahol saját terményeikért (gyapot, só, tenger gyümölcsei) cserébe a számukra igen fontos gyapjút és növényi színezőanyagokat szerezték be.

textil-paracas

Textilmunka – Paracas

Művészet és mumifikálás

Egyszínű, egyszerű edényeiket fokozatosan felváltotta a polikróm, sokszínű kerámia, mely majd a későbbiekben a Nazcákra lesz jellemző. Jellegzetesek az állatformájú kerámiák, a kengyeles kiöntőcső, mely egy észak-perui kultúra, a sokáig legrégebbi andoki kultúrának hitt, Chavín hatását tükrözi. Művészetük másik igen fontos elemei a gondosan kidolgozott textilmunkák. A gyapotból, alpakka, láma, vicuña gyapjából, az amazóniai térségből hozott színes tollakkal és rendkívül változatos növényi festékanyagokkal készült, állat- geometrikus és antropomorf mintájú szőttesek a kutatók szerint valóban az egész térség Kolumbusz előtti időszakának legkiemelkedőbb alkotásai. Textiljeiket azonban nemcsak takarók, ruházkodás, mindennapi díszek céljára készítették. Szerepük talán még fontosabb volt a mumifikálás területén.

E bejegyzés elején említettem már, hogy a Paracas kultúra időszakát a kutatók két periódusra osztották az eltérő temetkezési szokásoknak megfelelően. A Cavernas periódusban palack alakú aknasírokat találtak, e tömegsírokban 30-40 embert temettek el magzati pózban. A későbbi, Necrópolis időszakban négyszögletes, földalatti, nagyobb helyiségekbe temetkeztek. Ezekben a sírokban egyértelműen látszódik az elhunytak társadalomban elfoglalt helye szerinti temetkezés. A Paracas társadalom három legfontosabb csoportját a papi vezető réteg, a harcos nemesek és a köznép alkotta. A köznép elfogadta az istenek nevében uralkodó teokratikus vezetést. A hierarchikus társadalom vezető rétegeinek sírjai díszesebbek, az elhunyt mellé számos tárgyat is helyeztek, illetve a mumifikálás is bonyolultabb. De mit is jelentett a Paracas kultúrában a mumifikálás? A rendkívül száraz klímának is köszönhetően a halottakat szárítással, füstöléssel tudták tartósítani. Minden esetben magzati pózban, pamutba csavarva kosarakba helyezték őket. Ez után következtek a textilrétegek. A vezetők testét sokszoros múmiakötegekbe tekerték, melyekre még ez után sok esetben ruhadarabokat, maszkot, tollakat, egyéb tárgyakat tettek. Egészen nagyméretű textiltakarókat is találtak, egyes helyeken a sietség jeleként még befejezetlen textilek is előkerültek. A szájban valószínűleg a nyelvre helyeztek egy fémlapocskát, aminek minden bizonnyal mágikus jelentése volt.

peru-mumia

Textilkötegekbe tekert múmiák a sivatagos partvidéken

Koponyadeformáció és lékelés

A sírokban talált múmiák kibontása során a kutatók igen nagy százalékban deformált vagy trepanált koponyákat találtak. A koponyadeformáció kapcsán sok ideig a kutatók egyetértettek abban, hogy valószínűleg a legtöbb esetben vallási szerepük volt. Más andoki civilizációnál is találtak koponyalékelésre utaló jeleket, azonban feltűnő, hogy itt igen magas a deformált koponyák száma. A koponyalékelést a Paracas kultúra alkalmazta legelőször a térségben, a technikát igen magas szintre fejlesztve ki. A feltárt sírokból egyértelműen látszik, hogy a beavatkozást nagy százalékban túlélték. Minden valószínűség szerint alkalmaztak valamilyen fájdalomcsillapító, illetve érzéstelenítő szert (kokalevelet, illetve csicsát – erjesztett kukoricaital –), illetve aranylapocskákat és kötözőszert használtak a sebkezeléshez. A kutatók valószínűsítik, hogy koponyasérüléseknél, szöveti fertőzéseknél, rosszindulatú elváltozásoknál alkalmazták a módszert, illetve a gonosz elűzésére, lelki bajok esetén. A vizsgált koponyákon kimutatható, hogy különböző mélységű lyukakat lékeltek, melyből arra következtetnek, hogy a paracasiak pontosan tudták, hogy mihez, milyen mélyre kell megnyitni a koponyát.   

koponya-paracas

Deformált koponyák – Paracas kultúra

Forrás: http://www.ciencias.pe/

A koponyadeformálás kapcsán az utóbbi években újabb vizsgálati eredmények láttak napvilágot. Ami a technikát illeti, minden bizonnyal a homlok és tarkó rész irányából nyomták össze a koponyát hosszú időn keresztül. Egy friss amerikai kutatásból az derül ki, hogy azoknak a paracasi koponyáknak a száma a kisebb, amelyeken nem láthatóak bármilyen koponyadeformálás nyomai. Az elsődleges cél az lehetett, hogy kitűnjenek a többi népcsoport közül, azonban Brien Foerster DNS vizsgálatokon alapuló kutatásai más újdonsággal is szolgálnak. Alapvetően a koponyadeformálás nem befolyásolja a koponya térfogatát és súlyát sem, azonban a vizsgált koponyák mindkét értelemben nagyobbak az emberi koponyáknál. Sokan ezt a paracasiak táplálkozásával hozták összefüggésbe (rengeteg tengeri hal és egészséges növényi táplálkozás). Azonban a DNS vizsgálatok DNS eltéréseket is kimutattak, így a kutatók egyelőre értetlenül állnak a paracasi deformált koponyák rejtélye előtt. Más genetikai jellemzők is szokatlanok: a térség indián népeihez képest a paracasiak magasabb (180 cm-t is elérő) emberek voltak, hajuk színe pedig vörösesbarna, mely nem jellemző az amerikai kontinens népeire. Még számos további DNS vizsgálat szükséges ahhoz, hogy bármilyen komoly következtetésre lehessen jutni, mely hosszú évek kutatómunkáját jelenti a jövőben.

Felhasznált források:

COE – D. SNOW – E. BENSON: Az ősi Amerika atlasza, Budapest, Helikon, 1997.

Maria LONGHENA – Walter ALVA: Az ősi Peru, Budapest, Officina 96, 1999.

Jeffrey QUILTER: Az Andok kincsei: az inkák és a prekolumbián Dél-Amerika története, Nyíregyháza, Elektra, 2010.

Inkák és az andoki kultúrák, Budapest, Kossuth, 2010.

Entrevista a Brien Foerster: Cráneos alargados de Paracas presentan caracaterísticas de ADN jamás vistas: 

http://exploracionovni.com/2014/02/craneos-alargados-de-la-cultura-paracas-peru-presentan-caracteristica-en-su-adn-jamas-vistas-antes/

Paracas kormányzati portálja: http://www.paracas.com/

Historia del Perú:

http://historiaperuana.com/periodo-autoctono/cultura-paracas/