Az ősi Peru 3D képregényei, avagy a mocsikák „malac” kerámiái

A moche, vagy mocsika kultúráról már egyetemi tanulmányaim során elég sokat hallottam, főként Anderle Ádám professzortól, akivel a kilencvenes években egy specializáción ismerkedhettünk meg az ősi Amerika civilizációival. A mai napig emlékszem egy órára, amin egy videófilmen láthattuk, hogyan készített az ősi Peru számos népe totoranádból csónakot, melyet szállításra és halászatra is használtak. A totoranádat ma is használják főként a Titicaca-tó vidékén (házak, nagyobb hajók és úszó szigetek építésére), de Peru északi, csendes-óceáni partvidékén is sokszor lehet látni a parton egymásnak döntött „caballitos de totora” (azaz totora csikók) néven ismert totora kenukat, melyekkel ma is halásznak az óceánban. Egy 4-5 méteres kenuval akár 200 kg-nyi rakományt is lehet szállítani. Ilyen totora kenukat már a mocsikák is építettek az időszámításunk előtti második évszázadban, használatára pedig érdekes bizonyítéka van a régészeknek, melyek nem mások, mint a híres, szinte képregény jellegű mocsika kerámiák.

caballito

 Az időszámításunk előtti harmadik évszázadban megjelenő, virágkorát az időszámításunk szerinti első és nyolcadik évszázad között élő moche kultúra földrajzi központja Észak-Peruban, a mai   Trujillo közelében, egy tengerparti sivatagos területen helyezkedett el, Lambayeque és Huarmey völgye között. E bátor és harcias nép az andoki világ első politikailag szervezett, mintegy 800 km-nyi hosszan elnyúló birodalmát építette ki a Moche-völgyből indulva. A militarista, bonyolult rendszerű társadalom legfelső fokán a katonai elit állt. Minden valószínűség szerint nem volt egységes a birodalom: legalább két nagy egységről tudunk (észak és dél), melyet egy sivatagos terület választott el egymástól. A katonai réteg és a vallási-katonai vezetők mellett a mocsika mérnököknek és kézműveseknek is igen fontos szerepe volt e civilizáció életében. A partmenti sivatag közepén csatornarendszert és víztározókat építettek, hogy öntözni tudják földjeiket. A virágzó kultúrát azonban egy ma is ismert meteorológiai jelenség, az El Niño jelenléte veszélyeztette.  A moche kultúrát kutató perui régész, Walter Alva szerint lehetséges, hogy a több évtizedes extrém szárazságokat követően az El Niño hatására hatalmas esőzések következtek be és ezek a periódusok váltogatták egymást, míg végül egy erőteljes El Niño lerombolta vízvezeték rendszerüket.

A csatornarendszereken és víztározókon kívül hatalmas vályogtemplomokat és épületeket is emeltek, mint például a mai Trujillotól pár kilóméterre található Huaca de la Luna és Huaca del Sol (Hold és Nap piramis). Ez utóbbi megépítéséhez mintegy 140 millió vályogtéglát használtak fel. Az eróziónak köszönhetően rossz állapotban lévő épületben ma is folynak a régészeti feltárások. Hasonlóan kutatások zajlanak a Nap piramis közvetlen szomszédságában, a jobb állapotban található Hold piramisban is, mely nagyobb testvéréhez hasonlóan egy több rétegű piramis, különböző korokban építették egymásra falait, egyre bővítve és nagyobbítva az épületet. E piramisban feláldozott harcosok maradványait is megtalálták, mely azt is jelzi, hogy az andoki civilizációkkal ellentétben, e kultúrában kiemelt szerepe lehetett az emberáldozatnak, illetve a Nap és Hold istenének, bár legfőbb istenük egy macskaszerű lény volt, mely a Chavín kultúra hatására utal.

A mocsikákhoz köthető az Amerika legelső fakoporsóját tartalmazó, érintetlenül megtalált, a kutatók által Tutanhamon egyiptomi fáraó sírjához hasonlított arany, türkiz és egyéb értékes tárgyakban rendkívül gazdag királyi sírlelet is, melyet a már említett Walter Alva tárt fel 1987-ben. Sipán ura időszámításunk szerint 250 táján élhetett, sírjában mintegy 600 különböző tárgyat találtak a kutatók, illetve másik nyolc eltemetett személyt. Ezen kívül a kutatók Sipán Urának sírja alatt további két sírt is találtak, ahová minden valószínűség szerint egy papot és egy korábbi uralkodót (Sipán Régi Urának nevezték el) temettek el. A sír és a hatalmas leletanyag megtekintésének megkönnyítésére 2002-ben Lambayequeben megnyitották A Sipán-i Királyi Sírok Múzeumát.

A mocsikák számára a halászaton és vadászaton kívül a földművelés jelentette a második fő élelemforrást, többek között gyapotot, kukoricát, gyümölcsöket, burgonyát, édesburgonyát, földimogyorót, chiliféléket termesztettek.  A föld termékenyebbé tételéhez guanót is használtak, mely a perui partvidék jóval délebbi területein állt nagy mennyiségben rendelkezésre.  Totora hajóikon expedíciókat indítottak és eljutottak a déli Chincha-szigetekre is, a legfontosabb guanó források térségébe.

A halászaton és földművelésen kívül kitűntek a fémek megmunkálásában, különböző drágakő, illetve kagylóberakással arany, ezüst tárgyakat készítettek, mint ahogy szerszámokat és fegyvereket is réz és más ötvözetek felhasználásával.

Mindezen jellemzők mellett a moche kultúra talán kerámiáiról a legismertebb. Amikor annak idején Limában kutattam, egyik első városi kirándulásom a Larco Múzeumba (Museo Arqueológico Rafael Larco Herrera) vezetett, melyet minden útikönyv az egyik legérdekesebb múzeumként tartott számon. Turisztikai nyilvántartások szerint Machu Picchu után ez Peru legkedveltebb turista célpontja. A múzeumot Larco Herrera 1926-ban alapította, édesapja segítségével mintegy 45 ezer leletanyagot (főként kerámiát) gyűjtött össze az észak-perui partvidékről, felépítve az ország legnagyobb mocsika kerámiákat kiállító intézményét. Ő maga is vezetett régészeti feltárásokat és elsőként tanulmányozta, illetve írta le az északi népek kultúráját, a hangsúlyt a mocsikákra fektetve. Azaz először egy limai múzeumban láthattam személyesen e lenyűgöző kerámiákat, melyek betekintést nyújtanak a mocsikák mindennapjaiba.

Később Trujilloba is volt szerencsém elutazni, ahol a város moche korból származó épületei mellett a Nap és a Hold piramist is meglátogathattam. Kétségtelen, hogy a régészek és a kultúrát kutató tudósok számára e kerámiák szolgálnak a legtöbb információval, melynek köszönhetően valóban sokat tudunk e népről, noha írásuk -legalábbis bizonyítottan- nem volt (egyes kutatók szerint a mocsikák rendelkeztek egyfajta protoírással). A sokak szerint az ősi Andok legkifejezőbb és legrealistább kerámiáit, egyben a moche kultúra legkiemelkedőbb művészeti alkotásait két céllal készítették: az egyszerűbb kerámiák funkciója a mindennapos használat volt, míg a kidolgozottabb, díszesebb tárgyak funkciója a legtöbb esetben vallási volt, templomokban, temetkezési helyeken használták őket áldozati tárgyként.  

A kutatók kronológiailag öt szakaszt írnak le a kerámiák fejlődéséről szólva, mely egyben e nép kulturális fejlődését is tükrözi. Kezdetben a kézművesek kézzel formálták műveiket, ezt követte a formák használata, mely során a tárgy két részét külön készítették el és ezt követően összeragasztották a két elemet.  Ez már akár a sorozatgyártás lehetőségét is biztosította, azonban minden egyes darabot egyénileg, realisztikus ábrázolásokkal díszítettek. A díszítésnek két fő módozatát alkalmazták, egyrészt a más kultúrákban is jobban elterjedt festett rajzokat, másrészt a mocsikákra nagyon jellemző domborműves technikát, melynek köszönhetően 3 dimenziós ábrázolásokat készítettek.  A kerámiákra festett mindennapi jelenetek a mocsikák kulturális és társadalmi sokszínűségét mutatják be. Életük olyan mozzanatait ismerhetjük meg, mint a vadászat, halászat, háborúskodás, áldozatok, gyászszertartások, gyógyítás, földművelés, a körülöttük lévő növény- és állatvilág. Az igen kifejező ábrázolásoknak további dinamikát adnak a szoborszerű edények, illetve a domborműves technikával készült tárgyak. Egyes portréedények teste egy harcos, uralkodó vagy sámán fejét, mások egy-egy harcos vagy zenész egész alakos figuráját mutatják be. Nők, gyermekek, idősek kivétel nélkül megjelennek e kerámiákon, mint ahogy szinte sorozatban készültek különböző állatokról is portréedények.

A legérdekesebbek mégis a világ számára erotikus kerámiákként megismert alkotások, melyeket sokáig múzeumokban nem mertek kiállítani sem. Ma már az általam említett limai múzeumban külön termekben láthatók e darabok, melyek a kiállítás legfőbb attrakciói. A legkülönfélébb szexpozíciók, a férfi nemi szerv megannyi perspektívából, az orális szex és az önkielégítés, illetve a szülés különböző formái is megjelennek a tárgyakon. Első látásra a perverz, malac és sok egyéb más szó jut eszébe e termeket látogatóknak, hol mosolyogva, hol szemlesütve nézi őket, majd az első rácsodálkozás után elkezd gondolkozni azon, hogy mi lehetett a célja ennyi (ezerszám találtak darabokat különböző lelőhelyeken a kutatók) erotikus kerámia elkészítésének. A kutatók egyik legelfogadottabb magyarázata szerint e kerámiák áldozati rítusokon használt tárgyak voltak, melyek célja a termékenység elősegítése volt. Ez a teória egyes kerámiák esetében igaznak is bizonyulhat, ugyanakkor nem magyarázzák azoknak a tárgyaknak az elkészítését, amelyek nem függenek össze a megtermékenyítéssel. Az utóbbi évek kutatásai arra mutattak rá, hogy ezek a kerámiák összefüggésben lehetnek a korábban említett El Niño jelenség negatív hatásaival. Azaz míg a megtermékenyítéssel és termékenységgel kapcsolatos kerámiákat a szárazságok idején a termésért és esőzésért tartott áldozatok során használták, addig a nem reproduktív célú erotikus jeleneteket ábrázoló tárgyakat (pl. önkielégítés, stb) éppen ellenkező esetben, az El Niño által előidézett hatalmas esőzések és áradások megfékezésére, az újabb száraz periódus előidézésére használták. Írásos emlékek hiányában persze erre bizonyítékkal nem tudnak szolgálni a kutatók és talán sosem tudjuk meg, hogy a mocsikák rengeteg kerámiája, köztük az erotikus kerámiák kizárólag mindennapos használatra, illetve vallási célzattal készültek-e, vagy valóban az erotikát ennyire kedvelő, a perverzitástól sem idegenkedő népről van szó.

A moche kultúra mindenesetre ma már a legtöbb kutató szerint szinte bizonyosan az időjárás változásainak köszönhetően kezdett el hanyatlani, majd a nyolcszázas években végleg el is tűnt, hogy pár évtizeddel később egy újabb kultúra emelkedjen fel ugyanebben a régióban: a 10. század elején megszületett a mocsikák utódjaként is ismert Chimú civilizáció, majd birodalom.

Ajánlott irodalom, cikkek, videók:

Las Tumbas Reales de Perú: https://www.youtube.com/watch?v=ihBtWhR_SBY

http://www.museolarco.org/

https://www.youtube.com/watch?v=CYboYQqmLQI – Sipán Ura: arc rekonstrukció 3D technológia segítségével

Maria LONGHENA – Walter ALVA: Az ősi Peru, Budapest, Officina 96, 1999

BOGLÁR Lajos – KOVÁCS Tamás: Indián művészet Mexikótól Peruig, Budapest, Corvina, 1983

Jeffrey QUILTER: Az Andok kincsei: az inkák és a prekolumbián Dél-Amerika története, Nyíregyháza, Elektra, 2010

KELEMEN Pál: Régi amerikai művészet. Ősi indián és spanyol gyarmati kor. Corvina, Budapest, 1981

Martin RIEPL: Perú: el explícito arte erótico de los moche, unos de los primeros pueblos de América, http://www.bbc.com/mundo/noticias-america-latina-39887814

Jesús GARCÍA RUIZ: El arte prehispánico del Peru, in: Artes de América Latina, El Correo de la Unesco, 1984. július

Reklámok

Pachamanca: Pachamama, a Földanya bográcsa

Az andoki kultúrát nem ismerő olvasó számára bejegyzésem címe furcsának tűnhet. A kecsua illetve aymara szóhasználat szerint Pachamama egy szóösszetétel, melyben „Pacha” a földet, a kozmoszt, a teret, az időt, az univerzumot jelenti, „mama” pedig az anyát. Pachamamát Földanyaként, a földhöz, termékenységhez, anyasághoz kapcsolódó istennőként tisztelik a mai Peruban és Bolíviában. Azonban Pachamama nem csak a földet, a földgolyót jelképezi, annál sokkal többet: a Földanya magát a természetet és annak az emberrel való találkozását jelenti, akivel különböző rítusokon keresztül is kapcsolatban áll. Az andoki emberek Pachamamával folytonos beszélgetésben állnak, tőle kérnek termést, táplálékot vagy éppenséggel bocsánatáért esedeznek, ha valamilyen vétséget követtek el ellene. Pachamama hatalmának és erejének köszönhető a sok termés, az állatok szaporulata, de ő vigyáz a vadállatokra is. Mindezek miatt az emberek mindig is nagy becsben tartották Pachamamát, akinek áldozatokat is bemutattak. A régi időkben állat áldozatokat mutattak be neki, ma más tárgyakat (kokalevelet, cigarettát, bort) ajánlanak fel az istenségnek. Ha sikerül Pachamama kedvében járni, jó terméssel és kellemes időjárással hálálja meg a törődést.

pachamama

Pachamama

Manapság augusztus havában, különösen augusztus első napján a perui és bolíviai kecsuák és aymarák különböző rítusokat mutatnak be a Földanyának és olyan tárgyakat ajánlanak fel neki, amelyekből nem szeretnének hiányt szenvedni az elkövetkező évben. A táncok és rítusok közben bocsánatot is kérnek Pachamamától a környezetszennyezésért és Földünk kizsákmányolásáért és azért könyörögnek, hogy Pachamama ne sújtsa az embereket földrengésekkel, szárazságokkal, faggyal vagy árvizekkel. Pachamama napján a régi szokás szerint a ház közelében egy cserépedényt ásnak el, melybe chichát (azaz erjesztett kukoricaitalt), kokát, bort, cigarettát és egyéb tárgyakat helyeznek el, vagy meglocsolják a földet az italokkal, hogy ezzel táplálják a Földanyát.

Az Istenek, a természet és az ember tökéletes harmóniáját a különböző rítusok biztosították. A Földanya ahogy láttuk igen nagy jelentőségű ezeknek a népeknek az életében, melyhez egy több ezer éves kulináris szokás is kötődik. Ez a Pachamanca, melynek a szó szerinti jelentése földből készült lábas, avagy az én olvasatomban a Földanya bográcsa. A földbe temetett ételnek szimbolikus jelentése volt, a termékenység forrását jelenti, hiszen a termények tökéletes körforgása jön létre azáltal, hogy visszatérnek a földbe főzésük ideje alatt, majd a közösség tagjai mintegy a Földanya belsőségeiként elfogyasztják őket.

pachamanca

A kezdetektől léteztek a Pachamanca készítésében jártas bölcsek, akiknek a közösségben megkülönböztetett rangjuk volt. A XVII. században megjelent spanyol-kecsua szótárban nem jelenik meg maga a megnevezés, illetve a kreol szakácskönyvekben sem találkozhatunk vele, hiszen indián szokásról és főzési módról van szó. Noha csak jóval később, a XIX. századtól kezdenek utalni rá szerzők (ezek legjelentősebbje Ricardo Palma, aki híres Tradiciones peruanas című művében részletesen ír róla), a hagyomány több ezer éves múltra tekint vissza. Huánuco és Junín megyékben 7-8 ezer éves leletekre bukkantak a régészek, melyek alapján bizton állíthatjuk, hogy ekkor már ismerték és használták e főzési eljárást. A spanyol hódítást követően az ehhez hasonló pogány szertartásokat és főzési módokat betiltották, így csak a gyarmati közigazgatási központoktól legtávolabbra eső helyeken maradt fenn a szokás. A XIX. századtól indul újra hódító útjára, bizonyos változtatásokkal, immár a megindult akkulturációs folyamat részeként. Maga a főzési eljárás a következőt jelenti: különböző élelmiszereket egy földbe vájt lyukban főznek meg, a főzési hőfokot pedig előzetesen felhevített kövek szolgáltatják, mellyel kibélelik, illetve lefedik az üreget. A forró kövekkel kibélelt üregbe banánlevelekkel elkülönített emeletekben kerülnek az ételek: először édesburgonya és számtalan burgonyaféle, illetve yukka, erre forró köveket helyeznek majd következnek a húsfélék: bárány, malac, kecske, csirke, tengerimalac, melyeket előzőleg növényi fűszerekkel, chilifélékkel pácolnak be. A húsokat banánlevelekkel fedik le, majd következhetnek a tamalok (banán- vagy kukoricalevélbe tekert kukoricadarával készült étel), kukorica, babfélék, sajtok, banán, stb. Újabb banánlevélréteg következik, amit jutával vagy valamilyen más szövettel fednek le és az egészet befedik földdel. Pár óra elteltével megkezdődhet a megfőtt ételt „kicsomagolása”, mely a ceremónia zenével kísért csúcspontja. A kóstolás a Pachamanca fő vezetőjét illeti meg, az ő felügyelete alatt tálalják is az ételt cserép- vagy faedényekbe, melyhez rokoto paprikából készült szószt kínálnak.

pachamanca2

A szokás Peru vidéki régióiban ma is virágzik, a kíváncsi utazó szeme gyakran akadhat meg az utak mentén „füstölgő” földhalmokon. Jómagam Cuzcóba, az Inti Raymi ünnepségre igyekezve láttam rengeteg helyen Pachamanca készítésében elmélyült családokat.  Az andoki világ talán legjelentősebb hagyománya, a különböző családi és vallási ünnepek elengedhetetlen tartozéka, mely ma már az indián-spanyol kulturális keveredés jegyeit mutatja.

A Pachamanca hagyományát 2003-ban a nemzeti kulturális örökség részévé választották.

Források:

Inge Bolin: Rituals of Respect: The Secret of Survival in the High Peruvian Andes, University of Texas Press, 2010.

Daniela di Salvia: La Pachamama en la época incaica y post-incaica: una visión andina a partir de las crónicas peruanas coloniales (siglos XVI y XVII), Revista Española de Antropología Americana, 2013, vol. 43., núm. 1., 89-110.

Nelson Tapia P.: Agroecología y agricultura campesina sostenible en los Andes bolivianos, Plural Editores, 2002.

La leyenda de Pachamama: https://sites.google.com/site/100historia/temas-de-invetigacion/mitos-y-leyendas/la-leyenda-de-la-pachamama

Eduardo Galeano: La madre tierra, la Pachamama, celebra hoy su fiesta grande,  http://www.lr21.com.uy/ecologia/1246525-1ro-agosto-pachamama-madre-tierra-galeano

Jaime Ariansen Céspedes: La historia de la Pachamanca:

http://www.historiacocina.com/historia/articulos/pachamanca.htm

Ricardo Palma: Tradiciones Peruanas, edusp, Madrid, 1996.

Juan Javier Rivera Andía: La fiesta del ganado en el valle de Chancay, 1962-2002, Fondo Editorial PUCP, 2003.

Képek forrásai: http://www.peru.com, https://edelmannext.files.wordpress.com, http://www.limaeasy.com

 

Háromkirályok Peruban, avagy Inkarri, Mistirri és Negrorri, az inka, a mesztic és az afrikai király…

Perui karácsonyi szokásokkal foglalkozok e bejegyzésemben, mellyel több hónapnyi, munkával teli, zsúfolt, egyben blogmentes időszak után jelentkezem, és mely egyben búcsúzás is az idei évtől.

Számos más országhoz hasonlóan, Peruban is a legfontosabb vallási és családi ünnep a karácsony, azonban ne felejtsük el, hogy a déli féltekén járunk, így az ünnep hangulata más, hiszen most ott éppen nyár van, Limában és az ország déli részén 20 fok körüli, míg északon és az amazóniai vidékeken 30 fok körüli hőmérséklettel. Aki hóra és hidegre vágyik, elutazhat például az Huascarán Nemzeti Parkba, 6000 m körüli magasságban kemény fagyok és friss hó várják.

Azonban kanyarodjunk vissza az ország többi részéhez, és nézzük meg, van-e különbség a perui és más keresztény országok ünneplési szokásai között. A régmúlt szokásai közül egyre kevesebb maradt fenn mára, a nemzetközi, és főként angolszász szokások egyre nagyobb tért hódítanak. Azonban van néhány egyedi elem, mely ma is jelen van, ezért inkább ezekre térnék ki és most nem beszélnék a hagyományos keresztény szokásokról, csak azokról, amelyek valamiben mások, mint ahogy azt mi ismerjük. A karácsonyfa állítás korábban nem volt jellemző, de ma már elterjedt az országban, különböző színű fákat állítanak, melyeket fényekkel díszítenek. Kültéri Betlehemi jászlakat is állítanak, melyekben a gyerekek december minden napján a kis Jézusnak egy-egy szalma vagy gyapjúdarabkát helyezhetnek el, vagy egy-egy betlehemi alakot, hogy Szentestére már csak maga a megszülető kisded hiányozzon. A jászolállításhoz kötődik a magyarországi Luca-napjához hasonlítható szokás, miszerint december 4-én, Szent Borbála napján kukorica, vagy más magot vetnek egy tálkába, hogy a karácsonyra kikelő „fű” a Betlehemi jászlat díszíthesse. A limai Szenteste menüjében pulyka- vagy malacsült szerepel almamártással és elmaradhatatlan a talán leginkább az olasz Panettonéhez hasonlítható kalács, a panetón, a pezsgő vagy a pisco sour. Ez utóbbi a méltán híres perui koktél, mely piscoból, azaz szőlőpálinkából, tojásfehérjéből és zöldcitromból készül. További fontos karácsonyi ital a fahéjjal, szegfűszeggel ízesített forró csokoládé. A Szenteste hangos az utcai petárdáktól, a napot pedig a jászlak körüli karácsonyi énekek eléneklését és a Háromkirályok történetének elmesélését követően, éjfélkor hatalmas tűzijátékok zárják, mellyel Jézus megszületését ünneplik. Ekkor helyezik el a jászolban a kis Jézust. Az ajándékok kibontása ezután kezdődik, melyeket ma már sok családban a Mikulás hoz a perui gyerekeknek is. Másnap folytatódik a meghitt családi ünneplés, a gyerekek pedig újra petárdázhatnak.    

betlehemi-jaszol

A szinkretizmus mindenhol jelen van: a betlehemekben a láma vagy alpakka “kötelező” elem

A vidéki régióknak megvannak a maga helyi jellegzetességei. Észak-Peruban, Piurában jellegzetesek az agyagból készített Betlehemi jászlak, illetve kerámiaképek, melyek egy-egy bibliai jelenetet ábrázolnak. A közép-perui, brazíliai határvidékhez közel eső esőerdőkben élő asháninka indián népcsoporthoz is köthető egy érdekes karácsonyi szokás. A születés megmintázása a kulturális keveredés eredménye: a perui esőerdő világa elevenedik meg, főként a kisdedet körülvevő állatok ábrázolásában.

Cuscoban igen eltérő szokásokkal találkozhatunk. Nagy jelentőségű a Santurantikuy piac, mely sok évszázados múltra tekint vissza és ma már a Nemzeti Örökség része. December 24-én, messzi tájakról érkező kézművesek töltik meg Cusco főterét, a Plaza de Armast és egész nap kínálják vallási témájú, főként kerámiából készült portékáikat. Lehet kapni egy perui nemzeti italt is, a „ponche” néven ismert, tej, tojás, fahéj, szegfűszeg és egy kaktuszféle gyümölcsének hozzáadásával készülő, meleg italt, melybe a felnőtteknek pár csepp piscót öntenek. A másik jellegzetes ital a forró csokoládé, azonban Cuscóban egy hagyomány is kapcsolódik hozzá. A Chocolatada-ként ismert esemény a szolidaritásról és egymás megsegítéséről szól. Minden évben, a karácsonyi időszakban, a Cuscóban működő különböző szerezetek a helybéli gyerekeknek meleg csokoládéval, egy darabka panetón kaláccsal és egy apró játékkal kedveskednek. A környékbeli szegényebb családok a Chocolatada előestéjén már Cuscóba érkeznek, a főtér árkádjai alatt töltik a hideg éjszakát, másnap pedig kézművestermékeiket Santurantikuy piacán igyekeznek értékesíteni, a gyerekek pedig sorba állnak ajándékukért. Mára az esemény hagyománnyá vált és iskolákba, helyi közösségekbe is visznek ajándékot a gyerekeknek. Cuscóban malacsültet készítenek, melyet kukoricasörrel (chicha) fogyasztanak, itt a helyi kalácsot kisgyermek formájúra készítik.

chocolatada-paneton

Chocolatada: forró csoki és panetón

Az andoki régió kis falvaiban a katolikus-andoki szinkretizmus még erőteljesebben jelentkezik. Yabamarcában (Junín) például az afrikaiak szabadságát jelképező táncokat adnak elő az utcákon és tereken, ezüstszálakkal hímzett ruhákban és groteszk, fekete bőrmaszkokban. De folklórfesztiválokat máshol is rendeznek, és érdekes módon az afrikaiak tánca más közép-perui falvakban is megjelenik, ők a kis Jézus eljövetelének hírvivői.  Más falvakban esőerdei és bibliai alakokat ábrázoló maszkokba öltözve vonulnak fel az utcákon, szimbolikusan követve a betlehemi csillagot, dob és más ütős hangszerek kíséretében, amazóniai karácsonyi énekeket énekelve.

háromkirályoknapja.jpg

Tánc afrikai maszkban, Háromkirályok napján, Cuzco melletti településen

És végül nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a Puno (Titicaca-tó) és Cusco közötti régióban található magas-andoki faluk, San Pablo és San Pedro szokásának leírását sem. A Háromkirályok ünneplésének (mely a spanyol nyelvű országokban nagy hagyománnyal bír) itt egyedi jellege van. Itt nem Gáspár, Menyhért és Boldizsár néven jönnek el a Napkeleti Bölcsek, hanem az inka, mesztic és afrikai király, nevezetesen Inkarri, Mistirri és Negrorri érkezik meg, ráadásul egy lóversenyen is részt kell venniük. A régió következő éve attól függ, melyik király nyeri meg a versenyt. Ha a cuscói völgyeket jelképező Inkarri győz, a következő évben jó lesz a szüret és betakarítás. Ha az Altiplanót (4000 m feletti magasságokban fekvő területek) jelképező Mistirri győzedelmeskedik, a láma és alpakka tenyésztés lesz sikeres. Ha azonban Negrorri kerekedik felül, egyik vidéknek sem lesz igazán jó, azaz sem a növénytermesztésnek, sem az állattenyésztésnek nem fog kedvezni az év, azonban pénz állhat a házhoz. Meglátjuk, jövőre mely régió lesz a szerencsésebb.

sanpedro

Háromkirályok San Pedro és San Pablo falukban

Minden kedves olvasómnak kívánok békés, áldott ünnepet!

 

Ezen írásommal szerettem volna nemrégiben elhunyt tanáromra, mentoromra, a magyarországi latin-amerikai és spanyol témájú történeti kutatások nemzetközileg is igen elismert alakjára, Anderle Ádámra emlékezni. Nyugodjék békében Tanár úr…

képek forrása: cuzcoeats.com, amautaspanish.com, gochasinggrace.wordpress.com, sicuaninoticias.wordpress.com

 

Múmiák és koponyadeformálás – a Paracas kultúra rejtelmei

A textilmunkáiról, múmiáiról és a koponyadeformálás és trepanáció hagyományáról ismert Paracas kultúrát a Nazca civilizáció elődjeként szokták emlegetni. Limától délre, az Ica és Pisco folyó közötti régióban alakult ki a kultúra, virágkorát az i.e. 700 – i.sz. 200 között élte. Az időszakot két alperiódusra szokták osztani, melyeket eltérő temetkezési formák jellemeznek. Az 1920-as években, a híres perui régész, Julio C. Tello fedezett fel egy Paracas kultúrához tartozó temetőt, majd kezdte meg az ásatásokat a térségben. Peruban viszonylag szerény anyagi eszközök állnak rendelkezésre a régészeti kutatásokra, melyek a mai napig folynak a régióban, sokszor sajnos azonban még arra is kevés a forrás, hogy megfelelően tudják óvni a feltárt helyeket. 

Paracas térsége (e partvidék földrajzi viszonyairól korábbi bejegyzésemben olvashattok) Peru talán legszárazabb, legkietlenebb, sivatagos vidéke. Eső nem esik, a folyók általában időszakos vízfolyások, mégis, e kultúra népei rendkívül ügyes módon alkalmazkodtak a nehéz körülményekhez; öntözési technikáiknak köszönhetően, a földalatti és felszíni vizek kihasználásával a kietlen sivatagos tájat zöld völgyekké formálták. Ők már használták a partvidéken hatalmas mennyiségekben megtalálható guanót (madárürülék) a földek tápértékének javítására. Egyik legfontosabb kultúrnövényük a gyapot volt, mely elengedhetetlen kelléke volt az andoki térség legmagasabb színvonalú textíliáinak elkészítéséhez. A tenger közelségét is kihasználták, táplálkozásuk egyik alapja a tengeri halak voltak. Hajózási technikáik fejlődésével elérhetővé váltak más partmenti települések, amelyekkel kereskedelmi kapcsolatban álltak. Hasonlóan kereskedelmi céllal utaztak az andoki régióba is, ahol saját terményeikért (gyapot, só, tenger gyümölcsei) cserébe a számukra igen fontos gyapjút és növényi színezőanyagokat szerezték be.

textil-paracas

Textilmunka – Paracas

Művészet és mumifikálás

Egyszínű, egyszerű edényeiket fokozatosan felváltotta a polikróm, sokszínű kerámia, mely majd a későbbiekben a Nazcákra lesz jellemző. Jellegzetesek az állatformájú kerámiák, a kengyeles kiöntőcső, mely egy észak-perui kultúra, a sokáig legrégebbi andoki kultúrának hitt, Chavín hatását tükrözi. Művészetük másik igen fontos elemei a gondosan kidolgozott textilmunkák. A gyapotból, alpakka, láma, vicuña gyapjából, az amazóniai térségből hozott színes tollakkal és rendkívül változatos növényi festékanyagokkal készült, állat- geometrikus és antropomorf mintájú szőttesek a kutatók szerint valóban az egész térség Kolumbusz előtti időszakának legkiemelkedőbb alkotásai. Textiljeiket azonban nemcsak takarók, ruházkodás, mindennapi díszek céljára készítették. Szerepük talán még fontosabb volt a mumifikálás területén.

E bejegyzés elején említettem már, hogy a Paracas kultúra időszakát a kutatók két periódusra osztották az eltérő temetkezési szokásoknak megfelelően. A Cavernas periódusban palack alakú aknasírokat találtak, e tömegsírokban 30-40 embert temettek el magzati pózban. A későbbi, Necrópolis időszakban négyszögletes, földalatti, nagyobb helyiségekbe temetkeztek. Ezekben a sírokban egyértelműen látszódik az elhunytak társadalomban elfoglalt helye szerinti temetkezés. A Paracas társadalom három legfontosabb csoportját a papi vezető réteg, a harcos nemesek és a köznép alkotta. A köznép elfogadta az istenek nevében uralkodó teokratikus vezetést. A hierarchikus társadalom vezető rétegeinek sírjai díszesebbek, az elhunyt mellé számos tárgyat is helyeztek, illetve a mumifikálás is bonyolultabb. De mit is jelentett a Paracas kultúrában a mumifikálás? A rendkívül száraz klímának is köszönhetően a halottakat szárítással, füstöléssel tudták tartósítani. Minden esetben magzati pózban, pamutba csavarva kosarakba helyezték őket. Ez után következtek a textilrétegek. A vezetők testét sokszoros múmiakötegekbe tekerték, melyekre még ez után sok esetben ruhadarabokat, maszkot, tollakat, egyéb tárgyakat tettek. Egészen nagyméretű textiltakarókat is találtak, egyes helyeken a sietség jeleként még befejezetlen textilek is előkerültek. A szájban valószínűleg a nyelvre helyeztek egy fémlapocskát, aminek minden bizonnyal mágikus jelentése volt.

peru-mumia

Textilkötegekbe tekert múmiák a sivatagos partvidéken

Koponyadeformáció és lékelés

A sírokban talált múmiák kibontása során a kutatók igen nagy százalékban deformált vagy trepanált koponyákat találtak. A koponyadeformáció kapcsán sok ideig a kutatók egyetértettek abban, hogy valószínűleg a legtöbb esetben vallási szerepük volt. Más andoki civilizációnál is találtak koponyalékelésre utaló jeleket, azonban feltűnő, hogy itt igen magas a deformált koponyák száma. A koponyalékelést a Paracas kultúra alkalmazta legelőször a térségben, a technikát igen magas szintre fejlesztve ki. A feltárt sírokból egyértelműen látszik, hogy a beavatkozást nagy százalékban túlélték. Minden valószínűség szerint alkalmaztak valamilyen fájdalomcsillapító, illetve érzéstelenítő szert (kokalevelet, illetve csicsát – erjesztett kukoricaital –), illetve aranylapocskákat és kötözőszert használtak a sebkezeléshez. A kutatók valószínűsítik, hogy koponyasérüléseknél, szöveti fertőzéseknél, rosszindulatú elváltozásoknál alkalmazták a módszert, illetve a gonosz elűzésére, lelki bajok esetén. A vizsgált koponyákon kimutatható, hogy különböző mélységű lyukakat lékeltek, melyből arra következtetnek, hogy a paracasiak pontosan tudták, hogy mihez, milyen mélyre kell megnyitni a koponyát.   

koponya-paracas

Deformált koponyák – Paracas kultúra

Forrás: http://www.ciencias.pe/

A koponyadeformálás kapcsán az utóbbi években újabb vizsgálati eredmények láttak napvilágot. Ami a technikát illeti, minden bizonnyal a homlok és tarkó rész irányából nyomták össze a koponyát hosszú időn keresztül. Egy friss amerikai kutatásból az derül ki, hogy azoknak a paracasi koponyáknak a száma a kisebb, amelyeken nem láthatóak bármilyen koponyadeformálás nyomai. Az elsődleges cél az lehetett, hogy kitűnjenek a többi népcsoport közül, azonban Brien Foerster DNS vizsgálatokon alapuló kutatásai más újdonsággal is szolgálnak. Alapvetően a koponyadeformálás nem befolyásolja a koponya térfogatát és súlyát sem, azonban a vizsgált koponyák mindkét értelemben nagyobbak az emberi koponyáknál. Sokan ezt a paracasiak táplálkozásával hozták összefüggésbe (rengeteg tengeri hal és egészséges növényi táplálkozás). Azonban a DNS vizsgálatok DNS eltéréseket is kimutattak, így a kutatók egyelőre értetlenül állnak a paracasi deformált koponyák rejtélye előtt. Más genetikai jellemzők is szokatlanok: a térség indián népeihez képest a paracasiak magasabb (180 cm-t is elérő) emberek voltak, hajuk színe pedig vörösesbarna, mely nem jellemző az amerikai kontinens népeire. Még számos további DNS vizsgálat szükséges ahhoz, hogy bármilyen komoly következtetésre lehessen jutni, mely hosszú évek kutatómunkáját jelenti a jövőben.

Felhasznált források:

COE – D. SNOW – E. BENSON: Az ősi Amerika atlasza, Budapest, Helikon, 1997.

Maria LONGHENA – Walter ALVA: Az ősi Peru, Budapest, Officina 96, 1999.

Jeffrey QUILTER: Az Andok kincsei: az inkák és a prekolumbián Dél-Amerika története, Nyíregyháza, Elektra, 2010.

Inkák és az andoki kultúrák, Budapest, Kossuth, 2010.

Entrevista a Brien Foerster: Cráneos alargados de Paracas presentan caracaterísticas de ADN jamás vistas: 

http://exploracionovni.com/2014/02/craneos-alargados-de-la-cultura-paracas-peru-presentan-caracteristica-en-su-adn-jamas-vistas-antes/

Paracas kormányzati portálja: http://www.paracas.com/

Historia del Perú:

http://historiaperuana.com/periodo-autoctono/cultura-paracas/

Caral, Amerika legősibb civilizációja

Amikor több hónapos limai kutatóutam „unalmasabb” hétköznapjait éltem, megpróbáltam a városban kulturális és egyéb programok után nézni. Meglepően sok helyen lehetett látni a 2009-ben a Világörökség részének választott, Amerika legősibb civilizációjának tartott Caral régészeti lelőhelyének propagálását, előadások, szervezett utak formájában. Majdnem be is fizettem egy buszos útra, aztán mindig akadt valami más, érdekesebbnek tűnő dolog. Ma már sajnálom, hogy éppen ezt a helyet hagytam ki az utazásaimból, pedig igyekeztem eljutni nagyon sokfelé. A későbbiekben következő történelmi / régészeti témájú bejegyzéseimben számos olyan hely fog szerepelni, amelyeket alkalmam volt meglátogatni és amelyek mindegyike mély nyomokat hagyott bennem. Caral sajnos kimaradt, csak remélni tudom, hogy egyszer még láthatom, ez már csak így szokott lenni: hazajövetelem óta az egyik legérdekesebb hely számomra, az ott folyó kutatásoknak köszönhetően újabb és újabb hírek látnak róla napvilágot.

caral

Caral főtemplomának látképe a Supe-völgyben

forrás: http://turismoeducativo.peru.travel

Mintegy 5000 évvel ezelőtt alakult ki jelenlegi ismereteink szerint Caral, a mai Lima városától mintegy 200 km-re északra. Hozzávetőlegesen egy időben jelent meg a mezopotámiai, egyiptomi, indiai és kínai civilizációkkal, míg azonban e kultúrák között létezett kapcsolat és hatottak egymásra, addig Caral teljesen autoktón módon fejlődött. Az ember mintegy 10 ezer évvel ezelőtt jelent meg a régióban.

Peru 400 km hosszúságú és 300 km szélességű északi-középső vidékén a kutatók szerint több, kisebb kultúra között volt élő kapcsolat, melyek közül Caral városa stratégiai szerepet töltött be. A Supe völgyben elterülő civilizáció 25 települését sikerült ezidáig fellelni, maga Caral a völgy középső részén, a Supe folyó bal partján található. Jelenleg a terület földrajzi és klimatikus viszonyai kedvezőtlenek, a folyó időszakos vízfolyás, az év nagy részében ki van száradva, öntözőcsatornákkal lehet csak öntözni. A kutatók szerint minden valószínűség szerint nem volt ez mindig így, a völgy termékeny terület lehetett, illetve száraz időszakokban mélyben lévő forrásokból táplálhatták az öntözőcsatornákat. A hegyvidéki erdők vegetációja táplálékokat szolgáltatott, mint ahogyan a tengerparti területek is, ahol halak, algák biztosítottak élelmet.

A magaslaton fekvő, sziklákkal határolt 50 hektáros területből hat piramis formájú épület emelkedik ki. A Supe völgy zöldjéhez képest erős kontrasztként, kietlen, sivatagos itt a táj, mely egyben növeli a város egyedülálló, szent jellegét. Eddig 32 különböző méretű és funkciójú építményt sikerült beazonosítani, a városban a piramisokon kívül többek között amfiteátrumot, templomokat, köztereket, lakóépületeket, raktárakat, utcákat, oltárokat, áldozati és temetkezési helyeket találtak. A temetkezési helyek leletanyagaiból arra következtettek a kutatók, hogy minden valószínség szerint emberáldozatokat is bemutattak. A 150 m hosszú és 90 m széles amfiteátrum templomának nevezett épületegyüttes talán a legnagyobb építmény a régészeti helyen, melynek kiemelkedő része az amfiteátrum, egy kör alakú tér, és amelyből lépcsősor vezet fel az épületegyüttes templomába. A város egyik legszebb piramidális épülete a 30 m magas Templo Mayor (Főtemplom). Egy kis, kör alakú tér kapcsolódik a több emeletes építményhez, melynek legfelső részére lépcsősor vezetett fel. Az épületek építéséhez sokféle anyagot, agyagot, köveket, növényi rostokat, ágakat, gallyakat, kövekkel teli rostból készült kosarakat, hamut használtak. Egyes épületeken antropomorf lényeket, halakat, rituális táncot lejtő embereket ábrázoló reliefeket (domborműveket találtak).

caral-amfiteatrum

Caral – Amfiteátrum temploma

forrás: http://sisoydealli.blogspot.hu/

A késő archaikus korban (i.e. 3000-1500) lakott települések földrajzilag két nagyobb régióban koncentrálódtak e vidéken: egyrészt a tengerparti területeken, másrészt a Supe-völgy alsó és középső részén, melyek közül a völgy középső része volt az, ahol a legtöbb település koncentrálódott. Ezek közül is kiemelkedett Caral. E civilizáció általános jellegzetességei a következők:     

  • felesleget is termelő gazdaság
  • szervezett központi települések
  • társadalmi rétegződés
  • társadalmi és politikai intézmények
  • technológiai és tudományos ismeretek
  • monumentális építkezés
  • geoglifák jelenléte (Nazca vonalak elődei)
  • szélerő használata (szélcsatornáik voltak, melyekhez hasonlót a világ többi részén 1740 körül építettek csak)
  • szárítással történő konzerválás (pl. szardella)
  • quipu (csomóírás)
  • zene nagyon fontos szerepe (fuvolák, pl. pelikáncsontból, illetve kürtök, pl. lámacsontból)
  • földrengésbiztos építkezés, szerkezeti és egyéb díszítőelemek használata
  • kecsua nyelv használata
  • afrodiziákumok használata
caral-quipu

Quipu Caralból

forrás: https://aliinperu.wordpress.com

Caral társadalmi és gazdasági életét meghatározták azok a különböző munkaformák, amelyek majd a későbbi andoki civilizációkban is jellegzetesek lesznek. Már ekkor léteztek a kölcsönös segítségnyújtás formái, az ayni (egymás segítése nagycsaládban, faluközösségben – ayllu), és a minka (közösségi munka, melyért ellátást kaptak), illetve az inkáknál oly sokat emlegetett mita (állami kényszermunka). Igyekeztek a természettel teljes harmóniában élni, tisztelve azt, illetve alkalmazkodni a klimatikus változásokhoz. Többféle termékkel kereskedtek, legfőbb terményeik a gyapot, az avokádó, az édesburgonya, a mate, tökfélék, a vitamindús édes gyümölcs, a lúcuma, paprikafélék, babfélék, a guayaba, a földimogyoró, a burgonya, illetve egy időszakban a kukorica voltak. Táplálkozásuk igen fontos elemei voltak a halfélék is.  

A régiót elhagyása után nem népesítették be újra, feledésbe merült és csak a 20. század második felében kezdték el feltárni. 1948-ban, egy észak-amerikai antropológus, a Nazca-vonalakat is kutató Paul Kosok, Richard Schaedel észak-amerikai régésszel bukkant rá, majd egy perui kutatócsoport, Ruth Sady vezetésével kezdte meg a feltáró munkát 1994-ben, jelenleg is ő a Caral kutatóprojekt vezetője. E bejegyzésben az ő kutatási eredményeire támaszkodtam. Az utóbbi években újabb és újabb hírek röppennek fel, melyek szerint Peruban további igen régi, akár Caral civilizációját megelőző ősi kultúrák nyomaira bukkantak (Sechín Bajo és Cajamarca). Hosszú kutatások és további vizsgálatok szükségesek még ahhoz, hogy bebizonyosodjon, hogy a jelenleg Amerika legősibb civilizációjaként ismert Caralnál valóban létezhetett-e, ráadásul szintén Peruban egy még régebbi kultúra. Az alábbiakban két kisfilmet ajánlok, az első nagyszerű minőségű képekben mutatja be a lelőhelyet, a második spanyol nyelvet tanulóknak gyakorlásként is szolgálhat.

Caral, por todo lo alto: https://www.youtube.com/watch?v=wrst-adFyt8&feature=youtu.be

Cultura Caral – Avegal Historia, oktatófilm: https://www.youtube.com/watch?v=S8_QDfZLzts

caral-relief

Reliefek Caralban

forrás: http://laprensa.peru.com/

Felhasznált spanyol nyelvű források:

Magyar nyelvű ajánlott oldal:

Sacha Inchi, macskakarom, sárkányvér és graviola. A perui Amazónia kincsei

A perui Andok lejtőitől keletre található az Amazonas gyűjtőmedencéjéhez tartozó, hegyvidékekkel és síkságokkal tarkított terület, melyen olyan értékes növények élnek, mint a Sacha Inchi, a macskakarom, a sárkányvér és a graviola. De szokták nevezni a vörös, fehér és fekete arany hazájának is. A vörös arany (mahagóni), a fehér arany (kaucsuk) és a fekete arany (petróleum) kitermeléséhez azonban kevésbé szép történetek fűződnek, mint El Dorado legendájához, mely e területre is számos kalandort és hódítót vonzott.

graviola

Graviola vagy Guanábana (Annona muricata), a legfrissebb kutatási eredmények szerint csökkenti a rákos sejtek kialakulását

De lássuk először a terület érdekes jellegzetességeit. Peru közel 60%-át trópusi esőerdő borítja, az igen alacsony népsűrűség mellett azonban itt található a legtöbb őshonos nép az országban. A kontinens második legnagyobb nemzeti amazóniai térsége ez (Brazília után), mely egyben a világ egyik legnagyobb biodiverzitású régiója, ahol kiemelkedő számú, endemikus, azaz egyedülállóan csak ezen a területen élő növényfajjal lehet találkozni. Több, mint 14 ezer állatfaj és mintegy 20 ezer növényfaj jelzik e sokszínűséget, számos közülük még ma is felfedezésre és botanikai besorolásra vár. Sajnos a történelem során sokszor sokan akarták kiaknázni a területet, nem egy faj kipusztulását okozva ezzel, a kormányok védett természeti területek létrehozásával igyekeznek megőrizni a felbecsülhetetlen értéket. A perui Amazónia három régióra osztható. A magas hegyvidéki területek (800-3800 m között) párás, meleg klímája a magasság emelkedésével hidegebbre fordul, éves szinten itt esik az országban a legtöbb csapadék (5000 mm). Begóniák, orchideák tarkítják a dzsungel varázslatos világát, és itt él a vörös szirtimadár is, Peru nemzeti madara. További különlegességek a korábban kihaltnak hitt, sárgafarkú gyapjasmajom, a quetzalok, vagy az egyetlen dél-amerikai medvefaj, a pápaszemes medve.

GALLITO-DE-LAS-ROCAS

Peru nemzeti madara, a vörös szirtimadár

A 800 m-nél alacsonyabban fekvő, nagyon párás, esőerdős hegyvidék rendelkezik talán a legnagyobb természeti sokszínűséggel. Itt találhatóak a már említett igen értékes fafajták, köztük a kaucsuk, mahagóni és cedrela, melyek kitermeléséhez embertelen körülmények között dolgoztattak indiánokat és amely továbbra is problémákat okoz. Illegális fakitermelő cégek vannak jelen a mai napig a térségben, melyek aktivitása ráadásul a védett indián területeket is fenyegetik. Nemzetközi szervezetek (pl. a Survival International) próbálnak nyomást gyakorolni a perui kormányra, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket a visszaélések ellen. Az értékes fák mellett itt nő a manapság itthon is ismert, csodatévő, rákgyógyító hatásáról a köztudatba került növény, a Graviola, a halolajok hatásaival vetekedő, optimális mértékben Omega 3, 6 és 9 olajakat tartalmazó Sacha Inchi, az immunrendszert támogató és gyulladáscsökkentő hatásáról híres macskakarom (Uña de gato) és a vírusölő és sebgyógyító sárkányvér (Sangre de drago) is. De az állatvilág is varázslatos, kolibrik, anakondák, fekete kajmán, puma, jaguár, tapír, vízidisznó, teknősök és más különleges állatok birodalma e vidék.

sachainchi

A legújabb felfedezés, a Sacha Inchi, mely értékes Omega 3, 6 és 9 olajakat tartalmaz

A bolíviai határvidéken található a harmadik régió, mely meglepő képet mutat: a sík területek trópusi őserdejének világát pálmafélék jelenléte tarkítja. A pálmák szavannájaként ismert területen nyáron sokszor annyi eső esik, hogy a víz a területeket elöntve tóvidékeket alakít ki. Egyedülálló fajok laknak e területeken is, mint például a sörényes hangyász, a guacamayo papagáj, vagy a sárgacsőrű tukán.

sabanadepalmeras

Pálmák szavannája

A perui Amazónia hatalmas területének jó része még ma is érintetlen, ezen esőerdős területek védelme nemcsak az ott élő indián törzsek számára életfontosságú, de az ökoszisztéma fenntartásához is elengedhetetlen.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Sárgacsőrű tukán

 

oso-hormiguero3

Sörényes hangyász