Az ősi Peru 3D képregényei, avagy a mocsikák „malac” kerámiái

A moche, vagy mocsika kultúráról már egyetemi tanulmányaim során elég sokat hallottam, főként Anderle Ádám professzortól, akivel a kilencvenes években egy specializáción ismerkedhettünk meg az ősi Amerika civilizációival. A mai napig emlékszem egy órára, amin egy videófilmen láthattuk, hogyan készített az ősi Peru számos népe totoranádból csónakot, melyet szállításra és halászatra is használtak. A totoranádat ma is használják főként a Titicaca-tó vidékén (házak, nagyobb hajók és úszó szigetek építésére), de Peru északi, csendes-óceáni partvidékén is sokszor lehet látni a parton egymásnak döntött „caballitos de totora” (azaz totora csikók) néven ismert totora kenukat, melyekkel ma is halásznak az óceánban. Egy 4-5 méteres kenuval akár 200 kg-nyi rakományt is lehet szállítani. Ilyen totora kenukat már a mocsikák is építettek az időszámításunk előtti második évszázadban, használatára pedig érdekes bizonyítéka van a régészeknek, melyek nem mások, mint a híres, szinte képregény jellegű mocsika kerámiák.

caballito

 Az időszámításunk előtti harmadik évszázadban megjelenő, virágkorát az időszámításunk szerinti első és nyolcadik évszázad között élő moche kultúra földrajzi központja Észak-Peruban, a mai   Trujillo közelében, egy tengerparti sivatagos területen helyezkedett el, Lambayeque és Huarmey völgye között. E bátor és harcias nép az andoki világ első politikailag szervezett, mintegy 800 km-nyi hosszan elnyúló birodalmát építette ki a Moche-völgyből indulva. A militarista, bonyolult rendszerű társadalom legfelső fokán a katonai elit állt. Minden valószínűség szerint nem volt egységes a birodalom: legalább két nagy egységről tudunk (észak és dél), melyet egy sivatagos terület választott el egymástól. A katonai réteg és a vallási-katonai vezetők mellett a mocsika mérnököknek és kézműveseknek is igen fontos szerepe volt e civilizáció életében. A partmenti sivatag közepén csatornarendszert és víztározókat építettek, hogy öntözni tudják földjeiket. A virágzó kultúrát azonban egy ma is ismert meteorológiai jelenség, az El Niño jelenléte veszélyeztette.  A moche kultúrát kutató perui régész, Walter Alva szerint lehetséges, hogy a több évtizedes extrém szárazságokat követően az El Niño hatására hatalmas esőzések következtek be és ezek a periódusok váltogatták egymást, míg végül egy erőteljes El Niño lerombolta vízvezeték rendszerüket.

A csatornarendszereken és víztározókon kívül hatalmas vályogtemplomokat és épületeket is emeltek, mint például a mai Trujillotól pár kilóméterre található Huaca de la Luna és Huaca del Sol (Hold és Nap piramis). Ez utóbbi megépítéséhez mintegy 140 millió vályogtéglát használtak fel. Az eróziónak köszönhetően rossz állapotban lévő épületben ma is folynak a régészeti feltárások. Hasonlóan kutatások zajlanak a Nap piramis közvetlen szomszédságában, a jobb állapotban található Hold piramisban is, mely nagyobb testvéréhez hasonlóan egy több rétegű piramis, különböző korokban építették egymásra falait, egyre bővítve és nagyobbítva az épületet. E piramisban feláldozott harcosok maradványait is megtalálták, mely azt is jelzi, hogy az andoki civilizációkkal ellentétben, e kultúrában kiemelt szerepe lehetett az emberáldozatnak, illetve a Nap és Hold istenének, bár legfőbb istenük egy macskaszerű lény volt, mely a Chavín kultúra hatására utal.

A mocsikákhoz köthető az Amerika legelső fakoporsóját tartalmazó, érintetlenül megtalált, a kutatók által Tutanhamon egyiptomi fáraó sírjához hasonlított arany, türkiz és egyéb értékes tárgyakban rendkívül gazdag királyi sírlelet is, melyet a már említett Walter Alva tárt fel 1987-ben. Sipán ura időszámításunk szerint 250 táján élhetett, sírjában mintegy 600 különböző tárgyat találtak a kutatók, illetve másik nyolc eltemetett személyt. Ezen kívül a kutatók Sipán Urának sírja alatt további két sírt is találtak, ahová minden valószínűség szerint egy papot és egy korábbi uralkodót (Sipán Régi Urának nevezték el) temettek el. A sír és a hatalmas leletanyag megtekintésének megkönnyítésére 2002-ben Lambayequeben megnyitották A Sipán-i Királyi Sírok Múzeumát.

A mocsikák számára a halászaton és vadászaton kívül a földművelés jelentette a második fő élelemforrást, többek között gyapotot, kukoricát, gyümölcsöket, burgonyát, édesburgonyát, földimogyorót, chiliféléket termesztettek.  A föld termékenyebbé tételéhez guanót is használtak, mely a perui partvidék jóval délebbi területein állt nagy mennyiségben rendelkezésre.  Totora hajóikon expedíciókat indítottak és eljutottak a déli Chincha-szigetekre is, a legfontosabb guanó források térségébe.

A halászaton és földművelésen kívül kitűntek a fémek megmunkálásában, különböző drágakő, illetve kagylóberakással arany, ezüst tárgyakat készítettek, mint ahogy szerszámokat és fegyvereket is réz és más ötvözetek felhasználásával.

Mindezen jellemzők mellett a moche kultúra talán kerámiáiról a legismertebb. Amikor annak idején Limában kutattam, egyik első városi kirándulásom a Larco Múzeumba (Museo Arqueológico Rafael Larco Herrera) vezetett, melyet minden útikönyv az egyik legérdekesebb múzeumként tartott számon. Turisztikai nyilvántartások szerint Machu Picchu után ez Peru legkedveltebb turista célpontja. A múzeumot Larco Herrera 1926-ban alapította, édesapja segítségével mintegy 45 ezer leletanyagot (főként kerámiát) gyűjtött össze az észak-perui partvidékről, felépítve az ország legnagyobb mocsika kerámiákat kiállító intézményét. Ő maga is vezetett régészeti feltárásokat és elsőként tanulmányozta, illetve írta le az északi népek kultúráját, a hangsúlyt a mocsikákra fektetve. Azaz először egy limai múzeumban láthattam személyesen e lenyűgöző kerámiákat, melyek betekintést nyújtanak a mocsikák mindennapjaiba.

Később Trujilloba is volt szerencsém elutazni, ahol a város moche korból származó épületei mellett a Nap és a Hold piramist is meglátogathattam. Kétségtelen, hogy a régészek és a kultúrát kutató tudósok számára e kerámiák szolgálnak a legtöbb információval, melynek köszönhetően valóban sokat tudunk e népről, noha írásuk -legalábbis bizonyítottan- nem volt (egyes kutatók szerint a mocsikák rendelkeztek egyfajta protoírással). A sokak szerint az ősi Andok legkifejezőbb és legrealistább kerámiáit, egyben a moche kultúra legkiemelkedőbb művészeti alkotásait két céllal készítették: az egyszerűbb kerámiák funkciója a mindennapos használat volt, míg a kidolgozottabb, díszesebb tárgyak funkciója a legtöbb esetben vallási volt, templomokban, temetkezési helyeken használták őket áldozati tárgyként.  

A kutatók kronológiailag öt szakaszt írnak le a kerámiák fejlődéséről szólva, mely egyben e nép kulturális fejlődését is tükrözi. Kezdetben a kézművesek kézzel formálták műveiket, ezt követte a formák használata, mely során a tárgy két részét külön készítették el és ezt követően összeragasztották a két elemet.  Ez már akár a sorozatgyártás lehetőségét is biztosította, azonban minden egyes darabot egyénileg, realisztikus ábrázolásokkal díszítettek. A díszítésnek két fő módozatát alkalmazták, egyrészt a más kultúrákban is jobban elterjedt festett rajzokat, másrészt a mocsikákra nagyon jellemző domborműves technikát, melynek köszönhetően 3 dimenziós ábrázolásokat készítettek.  A kerámiákra festett mindennapi jelenetek a mocsikák kulturális és társadalmi sokszínűségét mutatják be. Életük olyan mozzanatait ismerhetjük meg, mint a vadászat, halászat, háborúskodás, áldozatok, gyászszertartások, gyógyítás, földművelés, a körülöttük lévő növény- és állatvilág. Az igen kifejező ábrázolásoknak további dinamikát adnak a szoborszerű edények, illetve a domborműves technikával készült tárgyak. Egyes portréedények teste egy harcos, uralkodó vagy sámán fejét, mások egy-egy harcos vagy zenész egész alakos figuráját mutatják be. Nők, gyermekek, idősek kivétel nélkül megjelennek e kerámiákon, mint ahogy szinte sorozatban készültek különböző állatokról is portréedények.

A legérdekesebbek mégis a világ számára erotikus kerámiákként megismert alkotások, melyeket sokáig múzeumokban nem mertek kiállítani sem. Ma már az általam említett limai múzeumban külön termekben láthatók e darabok, melyek a kiállítás legfőbb attrakciói. A legkülönfélébb szexpozíciók, a férfi nemi szerv megannyi perspektívából, az orális szex és az önkielégítés, illetve a szülés különböző formái is megjelennek a tárgyakon. Első látásra a perverz, malac és sok egyéb más szó jut eszébe e termeket látogatóknak, hol mosolyogva, hol szemlesütve nézi őket, majd az első rácsodálkozás után elkezd gondolkozni azon, hogy mi lehetett a célja ennyi (ezerszám találtak darabokat különböző lelőhelyeken a kutatók) erotikus kerámia elkészítésének. A kutatók egyik legelfogadottabb magyarázata szerint e kerámiák áldozati rítusokon használt tárgyak voltak, melyek célja a termékenység elősegítése volt. Ez a teória egyes kerámiák esetében igaznak is bizonyulhat, ugyanakkor nem magyarázzák azoknak a tárgyaknak az elkészítését, amelyek nem függenek össze a megtermékenyítéssel. Az utóbbi évek kutatásai arra mutattak rá, hogy ezek a kerámiák összefüggésben lehetnek a korábban említett El Niño jelenség negatív hatásaival. Azaz míg a megtermékenyítéssel és termékenységgel kapcsolatos kerámiákat a szárazságok idején a termésért és esőzésért tartott áldozatok során használták, addig a nem reproduktív célú erotikus jeleneteket ábrázoló tárgyakat (pl. önkielégítés, stb) éppen ellenkező esetben, az El Niño által előidézett hatalmas esőzések és áradások megfékezésére, az újabb száraz periódus előidézésére használták. Írásos emlékek hiányában persze erre bizonyítékkal nem tudnak szolgálni a kutatók és talán sosem tudjuk meg, hogy a mocsikák rengeteg kerámiája, köztük az erotikus kerámiák kizárólag mindennapos használatra, illetve vallási célzattal készültek-e, vagy valóban az erotikát ennyire kedvelő, a perverzitástól sem idegenkedő népről van szó.

A moche kultúra mindenesetre ma már a legtöbb kutató szerint szinte bizonyosan az időjárás változásainak köszönhetően kezdett el hanyatlani, majd a nyolcszázas években végleg el is tűnt, hogy pár évtizeddel később egy újabb kultúra emelkedjen fel ugyanebben a régióban: a 10. század elején megszületett a mocsikák utódjaként is ismert Chimú civilizáció, majd birodalom.

Ajánlott irodalom, cikkek, videók:

Las Tumbas Reales de Perú: https://www.youtube.com/watch?v=ihBtWhR_SBY

http://www.museolarco.org/

https://www.youtube.com/watch?v=CYboYQqmLQI – Sipán Ura: arc rekonstrukció 3D technológia segítségével

Maria LONGHENA – Walter ALVA: Az ősi Peru, Budapest, Officina 96, 1999

BOGLÁR Lajos – KOVÁCS Tamás: Indián művészet Mexikótól Peruig, Budapest, Corvina, 1983

Jeffrey QUILTER: Az Andok kincsei: az inkák és a prekolumbián Dél-Amerika története, Nyíregyháza, Elektra, 2010

KELEMEN Pál: Régi amerikai művészet. Ősi indián és spanyol gyarmati kor. Corvina, Budapest, 1981

Martin RIEPL: Perú: el explícito arte erótico de los moche, unos de los primeros pueblos de América, http://www.bbc.com/mundo/noticias-america-latina-39887814

Jesús GARCÍA RUIZ: El arte prehispánico del Peru, in: Artes de América Latina, El Correo de la Unesco, 1984. július

Reklámok

Múmiák és koponyadeformálás – a Paracas kultúra rejtelmei

A textilmunkáiról, múmiáiról és a koponyadeformálás és trepanáció hagyományáról ismert Paracas kultúrát a Nazca civilizáció elődjeként szokták emlegetni. Limától délre, az Ica és Pisco folyó közötti régióban alakult ki a kultúra, virágkorát az i.e. 700 – i.sz. 200 között élte. Az időszakot két alperiódusra szokták osztani, melyeket eltérő temetkezési formák jellemeznek. Az 1920-as években, a híres perui régész, Julio C. Tello fedezett fel egy Paracas kultúrához tartozó temetőt, majd kezdte meg az ásatásokat a térségben. Peruban viszonylag szerény anyagi eszközök állnak rendelkezésre a régészeti kutatásokra, melyek a mai napig folynak a régióban, sokszor sajnos azonban még arra is kevés a forrás, hogy megfelelően tudják óvni a feltárt helyeket. 

Paracas térsége (e partvidék földrajzi viszonyairól korábbi bejegyzésemben olvashattok) Peru talán legszárazabb, legkietlenebb, sivatagos vidéke. Eső nem esik, a folyók általában időszakos vízfolyások, mégis, e kultúra népei rendkívül ügyes módon alkalmazkodtak a nehéz körülményekhez; öntözési technikáiknak köszönhetően, a földalatti és felszíni vizek kihasználásával a kietlen sivatagos tájat zöld völgyekké formálták. Ők már használták a partvidéken hatalmas mennyiségekben megtalálható guanót (madárürülék) a földek tápértékének javítására. Egyik legfontosabb kultúrnövényük a gyapot volt, mely elengedhetetlen kelléke volt az andoki térség legmagasabb színvonalú textíliáinak elkészítéséhez. A tenger közelségét is kihasználták, táplálkozásuk egyik alapja a tengeri halak voltak. Hajózási technikáik fejlődésével elérhetővé váltak más partmenti települések, amelyekkel kereskedelmi kapcsolatban álltak. Hasonlóan kereskedelmi céllal utaztak az andoki régióba is, ahol saját terményeikért (gyapot, só, tenger gyümölcsei) cserébe a számukra igen fontos gyapjút és növényi színezőanyagokat szerezték be.

textil-paracas

Textilmunka – Paracas

Művészet és mumifikálás

Egyszínű, egyszerű edényeiket fokozatosan felváltotta a polikróm, sokszínű kerámia, mely majd a későbbiekben a Nazcákra lesz jellemző. Jellegzetesek az állatformájú kerámiák, a kengyeles kiöntőcső, mely egy észak-perui kultúra, a sokáig legrégebbi andoki kultúrának hitt, Chavín hatását tükrözi. Művészetük másik igen fontos elemei a gondosan kidolgozott textilmunkák. A gyapotból, alpakka, láma, vicuña gyapjából, az amazóniai térségből hozott színes tollakkal és rendkívül változatos növényi festékanyagokkal készült, állat- geometrikus és antropomorf mintájú szőttesek a kutatók szerint valóban az egész térség Kolumbusz előtti időszakának legkiemelkedőbb alkotásai. Textiljeiket azonban nemcsak takarók, ruházkodás, mindennapi díszek céljára készítették. Szerepük talán még fontosabb volt a mumifikálás területén.

E bejegyzés elején említettem már, hogy a Paracas kultúra időszakát a kutatók két periódusra osztották az eltérő temetkezési szokásoknak megfelelően. A Cavernas periódusban palack alakú aknasírokat találtak, e tömegsírokban 30-40 embert temettek el magzati pózban. A későbbi, Necrópolis időszakban négyszögletes, földalatti, nagyobb helyiségekbe temetkeztek. Ezekben a sírokban egyértelműen látszódik az elhunytak társadalomban elfoglalt helye szerinti temetkezés. A Paracas társadalom három legfontosabb csoportját a papi vezető réteg, a harcos nemesek és a köznép alkotta. A köznép elfogadta az istenek nevében uralkodó teokratikus vezetést. A hierarchikus társadalom vezető rétegeinek sírjai díszesebbek, az elhunyt mellé számos tárgyat is helyeztek, illetve a mumifikálás is bonyolultabb. De mit is jelentett a Paracas kultúrában a mumifikálás? A rendkívül száraz klímának is köszönhetően a halottakat szárítással, füstöléssel tudták tartósítani. Minden esetben magzati pózban, pamutba csavarva kosarakba helyezték őket. Ez után következtek a textilrétegek. A vezetők testét sokszoros múmiakötegekbe tekerték, melyekre még ez után sok esetben ruhadarabokat, maszkot, tollakat, egyéb tárgyakat tettek. Egészen nagyméretű textiltakarókat is találtak, egyes helyeken a sietség jeleként még befejezetlen textilek is előkerültek. A szájban valószínűleg a nyelvre helyeztek egy fémlapocskát, aminek minden bizonnyal mágikus jelentése volt.

peru-mumia

Textilkötegekbe tekert múmiák a sivatagos partvidéken

Koponyadeformáció és lékelés

A sírokban talált múmiák kibontása során a kutatók igen nagy százalékban deformált vagy trepanált koponyákat találtak. A koponyadeformáció kapcsán sok ideig a kutatók egyetértettek abban, hogy valószínűleg a legtöbb esetben vallási szerepük volt. Más andoki civilizációnál is találtak koponyalékelésre utaló jeleket, azonban feltűnő, hogy itt igen magas a deformált koponyák száma. A koponyalékelést a Paracas kultúra alkalmazta legelőször a térségben, a technikát igen magas szintre fejlesztve ki. A feltárt sírokból egyértelműen látszik, hogy a beavatkozást nagy százalékban túlélték. Minden valószínűség szerint alkalmaztak valamilyen fájdalomcsillapító, illetve érzéstelenítő szert (kokalevelet, illetve csicsát – erjesztett kukoricaital –), illetve aranylapocskákat és kötözőszert használtak a sebkezeléshez. A kutatók valószínűsítik, hogy koponyasérüléseknél, szöveti fertőzéseknél, rosszindulatú elváltozásoknál alkalmazták a módszert, illetve a gonosz elűzésére, lelki bajok esetén. A vizsgált koponyákon kimutatható, hogy különböző mélységű lyukakat lékeltek, melyből arra következtetnek, hogy a paracasiak pontosan tudták, hogy mihez, milyen mélyre kell megnyitni a koponyát.   

koponya-paracas

Deformált koponyák – Paracas kultúra

Forrás: http://www.ciencias.pe/

A koponyadeformálás kapcsán az utóbbi években újabb vizsgálati eredmények láttak napvilágot. Ami a technikát illeti, minden bizonnyal a homlok és tarkó rész irányából nyomták össze a koponyát hosszú időn keresztül. Egy friss amerikai kutatásból az derül ki, hogy azoknak a paracasi koponyáknak a száma a kisebb, amelyeken nem láthatóak bármilyen koponyadeformálás nyomai. Az elsődleges cél az lehetett, hogy kitűnjenek a többi népcsoport közül, azonban Brien Foerster DNS vizsgálatokon alapuló kutatásai más újdonsággal is szolgálnak. Alapvetően a koponyadeformálás nem befolyásolja a koponya térfogatát és súlyát sem, azonban a vizsgált koponyák mindkét értelemben nagyobbak az emberi koponyáknál. Sokan ezt a paracasiak táplálkozásával hozták összefüggésbe (rengeteg tengeri hal és egészséges növényi táplálkozás). Azonban a DNS vizsgálatok DNS eltéréseket is kimutattak, így a kutatók egyelőre értetlenül állnak a paracasi deformált koponyák rejtélye előtt. Más genetikai jellemzők is szokatlanok: a térség indián népeihez képest a paracasiak magasabb (180 cm-t is elérő) emberek voltak, hajuk színe pedig vörösesbarna, mely nem jellemző az amerikai kontinens népeire. Még számos további DNS vizsgálat szükséges ahhoz, hogy bármilyen komoly következtetésre lehessen jutni, mely hosszú évek kutatómunkáját jelenti a jövőben.

Felhasznált források:

COE – D. SNOW – E. BENSON: Az ősi Amerika atlasza, Budapest, Helikon, 1997.

Maria LONGHENA – Walter ALVA: Az ősi Peru, Budapest, Officina 96, 1999.

Jeffrey QUILTER: Az Andok kincsei: az inkák és a prekolumbián Dél-Amerika története, Nyíregyháza, Elektra, 2010.

Inkák és az andoki kultúrák, Budapest, Kossuth, 2010.

Entrevista a Brien Foerster: Cráneos alargados de Paracas presentan caracaterísticas de ADN jamás vistas: 

http://exploracionovni.com/2014/02/craneos-alargados-de-la-cultura-paracas-peru-presentan-caracteristica-en-su-adn-jamas-vistas-antes/

Paracas kormányzati portálja: http://www.paracas.com/

Historia del Perú:

http://historiaperuana.com/periodo-autoctono/cultura-paracas/

Caral, Amerika legősibb civilizációja

Amikor több hónapos limai kutatóutam „unalmasabb” hétköznapjait éltem, megpróbáltam a városban kulturális és egyéb programok után nézni. Meglepően sok helyen lehetett látni a 2009-ben a Világörökség részének választott, Amerika legősibb civilizációjának tartott Caral régészeti lelőhelyének propagálását, előadások, szervezett utak formájában. Majdnem be is fizettem egy buszos útra, aztán mindig akadt valami más, érdekesebbnek tűnő dolog. Ma már sajnálom, hogy éppen ezt a helyet hagytam ki az utazásaimból, pedig igyekeztem eljutni nagyon sokfelé. A későbbiekben következő történelmi / régészeti témájú bejegyzéseimben számos olyan hely fog szerepelni, amelyeket alkalmam volt meglátogatni és amelyek mindegyike mély nyomokat hagyott bennem. Caral sajnos kimaradt, csak remélni tudom, hogy egyszer még láthatom, ez már csak így szokott lenni: hazajövetelem óta az egyik legérdekesebb hely számomra, az ott folyó kutatásoknak köszönhetően újabb és újabb hírek látnak róla napvilágot.

caral

Caral főtemplomának látképe a Supe-völgyben

forrás: http://turismoeducativo.peru.travel

Mintegy 5000 évvel ezelőtt alakult ki jelenlegi ismereteink szerint Caral, a mai Lima városától mintegy 200 km-re északra. Hozzávetőlegesen egy időben jelent meg a mezopotámiai, egyiptomi, indiai és kínai civilizációkkal, míg azonban e kultúrák között létezett kapcsolat és hatottak egymásra, addig Caral teljesen autoktón módon fejlődött. Az ember mintegy 10 ezer évvel ezelőtt jelent meg a régióban.

Peru 400 km hosszúságú és 300 km szélességű északi-középső vidékén a kutatók szerint több, kisebb kultúra között volt élő kapcsolat, melyek közül Caral városa stratégiai szerepet töltött be. A Supe völgyben elterülő civilizáció 25 települését sikerült ezidáig fellelni, maga Caral a völgy középső részén, a Supe folyó bal partján található. Jelenleg a terület földrajzi és klimatikus viszonyai kedvezőtlenek, a folyó időszakos vízfolyás, az év nagy részében ki van száradva, öntözőcsatornákkal lehet csak öntözni. A kutatók szerint minden valószínűség szerint nem volt ez mindig így, a völgy termékeny terület lehetett, illetve száraz időszakokban mélyben lévő forrásokból táplálhatták az öntözőcsatornákat. A hegyvidéki erdők vegetációja táplálékokat szolgáltatott, mint ahogyan a tengerparti területek is, ahol halak, algák biztosítottak élelmet.

A magaslaton fekvő, sziklákkal határolt 50 hektáros területből hat piramis formájú épület emelkedik ki. A Supe völgy zöldjéhez képest erős kontrasztként, kietlen, sivatagos itt a táj, mely egyben növeli a város egyedülálló, szent jellegét. Eddig 32 különböző méretű és funkciójú építményt sikerült beazonosítani, a városban a piramisokon kívül többek között amfiteátrumot, templomokat, köztereket, lakóépületeket, raktárakat, utcákat, oltárokat, áldozati és temetkezési helyeket találtak. A temetkezési helyek leletanyagaiból arra következtettek a kutatók, hogy minden valószínség szerint emberáldozatokat is bemutattak. A 150 m hosszú és 90 m széles amfiteátrum templomának nevezett épületegyüttes talán a legnagyobb építmény a régészeti helyen, melynek kiemelkedő része az amfiteátrum, egy kör alakú tér, és amelyből lépcsősor vezet fel az épületegyüttes templomába. A város egyik legszebb piramidális épülete a 30 m magas Templo Mayor (Főtemplom). Egy kis, kör alakú tér kapcsolódik a több emeletes építményhez, melynek legfelső részére lépcsősor vezetett fel. Az épületek építéséhez sokféle anyagot, agyagot, köveket, növényi rostokat, ágakat, gallyakat, kövekkel teli rostból készült kosarakat, hamut használtak. Egyes épületeken antropomorf lényeket, halakat, rituális táncot lejtő embereket ábrázoló reliefeket (domborműveket találtak).

caral-amfiteatrum

Caral – Amfiteátrum temploma

forrás: http://sisoydealli.blogspot.hu/

A késő archaikus korban (i.e. 3000-1500) lakott települések földrajzilag két nagyobb régióban koncentrálódtak e vidéken: egyrészt a tengerparti területeken, másrészt a Supe-völgy alsó és középső részén, melyek közül a völgy középső része volt az, ahol a legtöbb település koncentrálódott. Ezek közül is kiemelkedett Caral. E civilizáció általános jellegzetességei a következők:     

  • felesleget is termelő gazdaság
  • szervezett központi települések
  • társadalmi rétegződés
  • társadalmi és politikai intézmények
  • technológiai és tudományos ismeretek
  • monumentális építkezés
  • geoglifák jelenléte (Nazca vonalak elődei)
  • szélerő használata (szélcsatornáik voltak, melyekhez hasonlót a világ többi részén 1740 körül építettek csak)
  • szárítással történő konzerválás (pl. szardella)
  • quipu (csomóírás)
  • zene nagyon fontos szerepe (fuvolák, pl. pelikáncsontból, illetve kürtök, pl. lámacsontból)
  • földrengésbiztos építkezés, szerkezeti és egyéb díszítőelemek használata
  • kecsua nyelv használata
  • afrodiziákumok használata
caral-quipu

Quipu Caralból

forrás: https://aliinperu.wordpress.com

Caral társadalmi és gazdasági életét meghatározták azok a különböző munkaformák, amelyek majd a későbbi andoki civilizációkban is jellegzetesek lesznek. Már ekkor léteztek a kölcsönös segítségnyújtás formái, az ayni (egymás segítése nagycsaládban, faluközösségben – ayllu), és a minka (közösségi munka, melyért ellátást kaptak), illetve az inkáknál oly sokat emlegetett mita (állami kényszermunka). Igyekeztek a természettel teljes harmóniában élni, tisztelve azt, illetve alkalmazkodni a klimatikus változásokhoz. Többféle termékkel kereskedtek, legfőbb terményeik a gyapot, az avokádó, az édesburgonya, a mate, tökfélék, a vitamindús édes gyümölcs, a lúcuma, paprikafélék, babfélék, a guayaba, a földimogyoró, a burgonya, illetve egy időszakban a kukorica voltak. Táplálkozásuk igen fontos elemei voltak a halfélék is.  

A régiót elhagyása után nem népesítették be újra, feledésbe merült és csak a 20. század második felében kezdték el feltárni. 1948-ban, egy észak-amerikai antropológus, a Nazca-vonalakat is kutató Paul Kosok, Richard Schaedel észak-amerikai régésszel bukkant rá, majd egy perui kutatócsoport, Ruth Sady vezetésével kezdte meg a feltáró munkát 1994-ben, jelenleg is ő a Caral kutatóprojekt vezetője. E bejegyzésben az ő kutatási eredményeire támaszkodtam. Az utóbbi években újabb és újabb hírek röppennek fel, melyek szerint Peruban további igen régi, akár Caral civilizációját megelőző ősi kultúrák nyomaira bukkantak (Sechín Bajo és Cajamarca). Hosszú kutatások és további vizsgálatok szükségesek még ahhoz, hogy bebizonyosodjon, hogy a jelenleg Amerika legősibb civilizációjaként ismert Caralnál valóban létezhetett-e, ráadásul szintén Peruban egy még régebbi kultúra. Az alábbiakban két kisfilmet ajánlok, az első nagyszerű minőségű képekben mutatja be a lelőhelyet, a második spanyol nyelvet tanulóknak gyakorlásként is szolgálhat.

Caral, por todo lo alto: https://www.youtube.com/watch?v=wrst-adFyt8&feature=youtu.be

Cultura Caral – Avegal Historia, oktatófilm: https://www.youtube.com/watch?v=S8_QDfZLzts

caral-relief

Reliefek Caralban

forrás: http://laprensa.peru.com/

Felhasznált spanyol nyelvű források:

Magyar nyelvű ajánlott oldal: